Az 1956-os forradalom után el kellett hagynom Budapestet, s évekig vidéken éltem. Egerben végeztem Főiskolát. Utána Rómába kaptam ösztöndíjat (olaszt, s nem a magyar államtól). Rómában barátságba kerültem Amerigo Tottal. Hazatérve feladatomnak tartottam az underground művészet szervezését. Létrehoztam a SZÜRENON csoportot, majd számos itthoni és külföldi avantgarde kiállítást szerveztem (SZÜRENON kiállítások, "R" kiállítás, Kápolna tárlatok underground szellemű beindítása, lengyelországi-jugoszláviai avantgard kiállítás sorozatok, stb.).

A fénnyel való kép alakítás a 60-as évek második felétől foglakoztat, ekkor festettem az ún. Üzenet-Jelrács sorozatot (plasztikus, súrolófénnyel értelmezett képek, speciális fényérzékeny festékek, stb.). A hetvenes évek elején készültek a „Feketék”. 1977-től a KFKI támogatásával a lézerfény képi lehetőségeit kutatom. A lézerfény koherenciáját kihasználva egy ún. preholografikus vagy szuperpozíciós  módszert alakítottam ki, mely nemzetközileg unikumnak bizonyult (a módszert és eszközrendszert 1980-ban szabadalmaztattuk). Európa és az Egyesült Államok számos városában ismertettem előadásokon ill. bemutatókon. Kutatásaimat Soros ösztöndíjjal a Massachusetts Institute of Technology / Center for Advanced Visual Studies laborjaiban, műtermeiben folytattam tovább, ahol taggá is választottak. 1991-ben az Interscience Technology támogatásával a lézer enviromentek lehetőségeit tanulmányoztam az Egyesült Államokban (Los Angeles, San Francisco, Orlando, Sarasota, St.Louis, New York, Boston, Cambridge).

Hazatérve egy technikai-művészeti központ szervezésébe kezdtem (Kepes Központ – első egységét 1993-ban adtuk át Egerben). Segítettem újra életre hívni a Szinyei Társaságot (első választott elnöke lettem), részt vettem a Művészeti Alap átszervezésében, ahol az Alkotó Művészek Országos Egyesülete szintén elnökké választott. Ezek a teendők rendkívül elvontak a munkámtól, ezért úgy határoztam, hogy ezekről a tisztségekről lemondok, s csak olyan tisztséget vállalok, ami nem akadályozza művészi munkámat. 1993-ban Fényszimpóziont szerveztem – a Szimpzion Társasággal együttműködve (ez volt a Kepes Központ első rendezvénye). 1993-ban a Nemzeti Kulturális Alap Képzőművészeti Kuratóriumának az elnöke lettem. Részt vettem éveken keresztül a Nádasdy Akadémia működésében. 1995-ben információs videó láncot szerveztem Budapest legfontosabb képző- és iparművészeti múzeumai és galériái között.1996-ban beindult a videó lánc működése. Ebben az évben ismét Nemzetközi Fényszimpóziont szerveztem a Szimposion Társaság támogatásával. Létrehoztuk a Nemzetközi Kepes Társaságot, amelynek elnöke lettem. A Szinyei Alapítvány elnökeként – a Ca Leasing támogatásával – létrehoztuk a Pest Center Galériát, mint a kortárs művészet új fórumát, ahol havonta visszatérően ún. Kepes esteket is rendeztünk.

Lézer kalanddal terhelten sem hagytam abba a festést, s ma is festőnek tekintem magam.

Élet mozaikok *

Gyermekkorom a Felvidékhez köt, Rozsnyó és Kassa között elterülő gyönyörű vidékhez – természetesen elsősorban Szepsihez, ahol születtem. Fel-felrémlik bennem váratlanul, ahogy a behavazott tájon lovas-szánkóval  vonulunk át a Szádellői völgy szűk szikla-torka felé, ülünk a nyírt bukszusok között nagyanyám kertjében, a vénséges-vén fenyők alatt, a fehér és vaskos kálomista templom, ahol apám prédikált, ámulat a karmos bútorok között nagyapám félhomályos szobáiban. És festmények, rajzok, kerámiák. Felejthetetlen apró-mozaikok, a „másodfű csikó” nyihogása, ahogy sörényébe kapaszkodva próbálok feljutni a hátára, kassai kertünk világnagy cseresznyefája, a „Nagy indián könyv”, vagy a murányi-titokzatos rengeteg. És a kevésbé békés emlékek: a bombázások Kassán, majd a világháborút követően a partizán razziák, apám elhurcolása, az utcán végig zúduló felhergelt sovén tömeg, a visszatérő rigmussal: „magyarok a Dunába”. Európa újabb szégyene: a Benes dekrétumok, a kitelepítés, a napfelkelték a marhavagon rácsai mögött, ahol a komód tetejére dobott matrac volt az ágyam. Megérkezés az „ígéret földjére”, Magyarországra, Budapestre. Váltás. Váltás? Pokrócmodorú géppisztolyos belügyesek vártak ránk és cipeltek minket az Aréna utcai iskolába fertőtleníteni-megmosdatni. A „rajk-fiúk” úgy kezelték a kitelepítetteket, mint a rühes állatokat. Ekkor vesztette el bennem ez a riasztó szó a hitelét, hogy „fasiszták”. Hitetlenkedve, gyerekként döbbentem rá: magyar is gyűlölheti a magyart. De miért? Nem értettem. Kezdtem megjegyezni ezt a szót, hogy ÁVO.