Simóné Avarosy Éva fordítása
1. RÉSZ
Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre - ezernyi mohón ügyeskedő sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.
De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül,
magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre
a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon
erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani
tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása
suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében
szeme résnyire szűkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta
szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak,
átesett és zuhanni kezdett.
A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek
át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.
Csakhogy Jonathan Livingston sirály - a szégyentelen,
aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát - lassabban
repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár.
A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést
megtanulja - azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza.
Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt
nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban
szeretett repülni.
Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz
népszerű a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték,
hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.
Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi
magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni
a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva
csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába
hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott
lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban,
szülei valóban erősen aggódni kezdtek.
- Miért, Jon, de hát miért? - sopánkodott az édesanyja.
- Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek?
Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak?
Csupa csont és toll vagy már, fiókám!
- Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom,
mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom
kell.
- Figyelj rám, Jonathan - mondta édesapja békülékenyen.
- Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak.
Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan
jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni.
Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.
Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett
is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott
és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott
a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.
Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában
lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Időfecsérlés,
ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!
*
Nem sok időbe telt, és Jonathan sirály újra egyedül volt,
messze kinn a tengeren, éhesen, boldogan. És tanult.
A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott
meg a sebességről, mint akár a leggyorsabb sirály, aki valaha is élt.
Háromszáz méteren teljes erejéből csapkodni kezdett a
szárnyával, aztán meredek zuhanórepülésbe ment át, és megtapasztalta, miért
nem kezdenek a sirályok szárnycsapkodva zuhanni. Alig hat másodperc alatt
száztíz kilométerre gyorsult, ennél a sebességnél, ha a szárnyával fölfelé
akar csapni, labilissá válik.
Valahányszor megkísérelte, mindig ez történt. Pedig óvatos
volt, minden tudását összeszedte, nagy sebességnél mégis elvesztette az
uralmat a repülés fölött.
Felemelkedett háromszáz méterre. Előbb teljes erejéből
egyenesen repült, aztán, változatlanul csapkodva a szárnyával, átment fűggőleges
zuhanásba. Ekkor azonban mindig, újra és újra, a bal szárnya, amivel felfelé
akart csapni, átesett, Jonathan balra kipenderült, átesett a jobb szárnya,
ettől visszaperdült, és villámgyorsan pörögni kezdett egy rángató jobb
dugóhúzóban, lefelé.
Azt a bizonyos fölfelé csapást képtelen volt elég óvatosan
csinálni. Tízszer is megpróbálta, és mind a tízszer, ahogy túllépte a száztíz
kilométert, irányíthatatlan, borzas tollcsomóként csapódott a vízbe.
A megoldás csak az lehet, gondolta végül, minden pihéjéből
csepegve, hogy ha nagy a sebesség, nem szabad mozgatnia a szárnyát - nyolcvan
kilométerig kell szárnycsapásokkal felgyorsulni, onnan pedig már mozdulatlan
szárnnyal zuhanni.
Hatszáz méteren megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a
csőre egyenesen lefelé mutatott, s attól a pillanattól, hogy túllépte a
nyolcvan kilométert, szárnyát teljesen kiterjesztette és mozdulatlanná
merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc
múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi
sirályvilágrekordot állított fel!
Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban amint
ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét,
bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: száznegyven kilométeres sebességgel
úgy érte, mint a dinamit. Jonathan sirály a levegőben felrobbant, és becsapódott
a kőkemény tengerbe.
*
Amikor magához tért, már rég besötétedett. Holdfényben
lebegett az óceánon. Két szárnya egy-egy törött ólomdarab, de még súlyosabban
nehezedett rá a kudarc tudata. Az a bizonytalan érzése volt, legjobb lenne,
ha lehúzná ez a súly lehúzná, le a tenger fenekére, és vége lenne az egésznek.
Ahogyan egyre jobban ellepte a víz, különös, kongó belső
hangot hallott. Nincs kiút. Sirály vagyok. Gúzsba köt a saját lényem. Ha
arra szántak volna, hogy ennyi mindent megtudjak a repülésről, több eszem
lenne. Ha arra szántak volna, hogy gyorsan repüljek, rövid számyam volna,
mint a sólyomnak, és hal helyett egereken élnék. Apámnak igaza volt. El
kell felejtenem az egész őrültséget. Haza kell repülnöm a rajhoz, és meg
kell elégednem azzal, hogy az vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt
sirály.
A hang elnémult. Jonathan belátta, hogy igaza volt. A
sirály helye éjjel a parton van. Márpedig, fogadta meg, ettől a pillanattól
kezdve ő rendes sirály. Mindenkinek így lesz a jobb.
Fáradt szárnycsapásokkal kiemelkedett a sötét vízből,
és a part felé repült. Most azért hasznára válik, amit az erőkímélő alacsonyan
repülésről megtanult.
De mégsem, gondolta aztán. Szakítottam az eddigi életmódommal,
semmi se kell, amit megtanultam. Sirály vagyok, olyan, akár a többi, úgy
is fogok repülni, ahogyan ők. Nagy nehezen felemelkedett vagy harminc méterre,
erősebben csapkodott a szárnyával, igyekezett a part felé.
Most, hogy eldöntötte, pontosan olyan lesz, mint a Raj
bármelyik tagja, jobban érezte magát. Ezentúl semmi köze ahhoz az erőhöz,
amely egyre tanulásra ösztönzi, nem lesz több vakmerő próbálkozás, és nem
lesznek kudarcok. Egészen kellemes dolog abbahagyni a gondolkodást, és
csak repülni a sötétben, a part fényei felé.
Sötét van! - kondult a hang intően. - A
sirályok sohasem repülnek sötétben!
De Jonathan most nem figyelt rá. Milyen kellemes is ez,
tűnődött. A holdvilág és a parti fények villódznak a vízen, megannyi kis
irányfény az éjszakában, minden olyan békés és csendes...
Le a légből! Sirály sose repül sötétben! Ha arra szántak
volna, hogy sötétben repülj, bagolyszemed lenne! Az agyad térképszerúen
rögzítene! Kurta volna a szárnyad, mint a sólyomé!
És akkor, ott, az éjszakában, harminc méter magasan a
levegőben, Jonathan Livingston sirály szeme megrebbent. Izmai sajgása,
elhatározásai egy csapásra semmivé foszlottak.
Kurta szárnyak! A sólyom kurta szárnya!
Ez a megoldás! Milcsoda hülye voltam! Icipici szárnyacska
- az kell nekem! Behúzom a szárnyam legnagyobb részét, kizárólag a végével
repülök!
Kurta szárnyakkal!
Felemelkedett a bakacsin tenger fölött hatszáz méterre.
Egyetlen percet sem vesztegetett többé töprengésre kudarcon, halálon. Szárnyát
törzséhez simította, csupán keskeny, hátranyilazott szárnyvégeit feszítette
a levegőnek, s így ment át zuhanásba.
A süvöltés fülsiketítővé erősödött. Száztíz kilométer,
száznegyven, százkilencven - és még egyre gyorsult. A szárnyát tépő erő
most kétszázhúsz kilométeres sebességnél sem volt távolról sem olyan kemény,
mint előzőleg száztíz kilométernél. Szárnyvégei alig észrevehető elcsavarásával
könnyedén jött ki a zuhanásból, és máris a hullámok fölött száguldott,
mint holdfényben szürkéllő ágyúgolyó.
Szemét az éles széltől védve keskeny résnyire zárta, és
határtalan boldogság töltötte el. Kétszázhúsz kilométer óránként! És irányítani
képes magát! Kíváncsi vagyok, ha hatszáz méter helyett ezerötszázról kezdem,
vajon akkor a sebesség...?
Iménti fogadkozása feledésbe merült, elsöpörte a süvítő
széláram. De egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy a magamagának tett fogadalmát
megszegte. Az efféle fogadalom csak az olyan sirályokat köti, akik megelégednek
a megszokottal. Annak, aki tanulván, ízelítőt kapott abból, mit jelent
kiválónak lenni, semmi szüksége az effajta fogadkozásokra.
Napkeltekor Jonathan sirály már újra gyakorolt. Ezerötszáz
méterről a halászbárkák apró pöttyöknek látszottak csak a sima kék víztükrön,
a reggeliző raj pedig örvénylő porszemek halvány felhőcskéjének.
Minden porcikájában érezte, hogy él. Reszketett a gyönyörűségtől,
büszke volt, hogy sikerült a félelmen úrrá lennie. Aztán természetes mozdulattal
behúzta a szárnyát, kinyújtotta kurta, szögbe állított szárnyvégeit, és
zuhanni kezdett a tenger felé. Ezerkétszáz méteren elérte a végsebességet.
A szembe száguldó levegő hangból sűrűsödött, tömör, kemény fallá vált,
aminek ellenében nem lehetett tovább gyorsulni. Függőlegesen zuhant lefelé,
háromszáznegyven kilométeres sebességgel. Nyelt egy nagyot, hiszen tudta,
hogy ha a szárnya nem lenne behúzva, ezzel a sebeséggel millió parányi
sirálymorzsára robbanna szét. De a sebesség erő volt, a sebesség öröm volt,
a sebesség maga volt a boldogság.
Háromszáz méteren megkezdte a kivételt a zuhanásból. Szárnyvégei
sivítottak és borzolódtak a hatalmas áramlásban, a bárka és a sirályraj
megbillent és meteorsebességgel növekedett, pontosan az ő pályáján.
Nem tudott megállni; azt sem tudta, ilyen sebességgel
hogyan kellene fordulni.
Az összeütközés: azonnali halál.
Így aztán behunyta a szemét.
Ezen a reggelen, közvetlenül napfelkelte után végül is
az történt, hogy Livingston sirály háromszáznegyven kilométeres sebességgel,
csukott szemmel, süvöltő tollakkal átszáguldott a reggeliző rajon, pontosan
a közepén. A Szerencse Sirálya ez egyszer lemosolygott rá, és nem történt
katasztrófa.
Amikor a csőrét az ég felé emelte, még mindig kétszázhuszonöt
kilométerrel vágtatott. Mire végre harminc kilométerre lassult, és újra
kinyújtotta a szárnyát, a halászbárka parányi morzsa volt a tengeren, ezerkétszáz
méterrel alatta.
Diadalérzés fogta el. Végsebesség!
Hogy egy sirály
óránként háromszáznegyven kilométeres sebességgel száguldjon! Ez valóságos
frontáttörés, a raj történetének legnagyobb pillanata. És ezzel a pillanattal
új korszak kezdődött Jonathan sirály számára. Kirepült magányos gyakorló
légterébe. Ketezernégyszáz méteren felkészült a zuhanáshoz, behúzta a szárnyát,
és nekilfogott felfedezni, hogyan is kellene fordulni.
Rájött, hogy ha egyetlen szárnyvégtollát csak egy centire
kimozdítja, félelmetesen gyors, nagy ívű forduló az eredmény. Mielőtt azonban
ezt megtanulta volna, azt tapasztalta, hogy ha ilyen nagy sebességgel több
tollát mozdítja, pörögni kezd, mint a puskagolyó... és Jonathan a világ
minden sirálya közül elsőként műrepült.
Aznap nem vesztegette az idejét arra, hogy szóba elegyedjen
a többi sirállyal, repült egyfolytában napnyugtáig. Felfedezte a bukfencet,
a vezetett orsót, a dobott orsót, a háton dugóhúzót, a bukófordulót, a
legyezőfordulót.
*
Amikor Jonathan sirály visszatért a partra a rajhoz, késő éjszaka volt már. Szédelgett, és ólmos fáradtságot érzett. Mégis, ahogy a leszálláshoz besiklott, széles jókedvében levágott egy bukfencet, majd egy dobott orsó után ért földet. Ha meghallják az Áttörés hírét, gondolta, odalesznek örömükben. Mennyivel érdekesebb lesz mostantól a világ! Ahelyett, hogy egyhangúan ide-oda caplatnánk a bárkákhoz, értelme lesz az életünknek! Kiemelkedhetünk a tudatlanságból, kitűnő, értelmes, ügyes lényekké válhatunk. Szabadok leszünk! Megtanulhatunk repülni!
*
Az elkövetkezendő évek szinte zúgtak és izzottak az ígéretességükben.
A sirályok a Tanácsgyűlésben gubbasztottak, amikor Jonathan
leszállt. Úgy tűnt, már jó ideje együtt van a raj. Valóban, vártak valamire.
-Jonathan Livingston sirály - mondta a Vén -, állj a Középpontba!
- A Vén szava felettébb ünnepélyesen hangzott. A Középpontba állni a legnagyobb
megszégyenítést vagy a legnagyobb megtiszteltetést jelentette. A tisztelet
jeléül a sirályok legkiválóbb vezéreit szokták a Középpontba állítani.
Hát persze, gondolta Jonathan, a rajreggeli; hiszen látták az Áttörést!
De nekem nem kell semmiféle tisztelet. Nem vágyom én arra, hogy vezér legyek.
Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam
nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk. Előrelépett.
-Jonathan Livingston sirály - szólt a Vén -, állj a Középpontba
a Szégyen jeléül, hogy sirálytársaid láthassanak!
Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra
vált, füle zúgni kezdett. A Szégyen jeléül álljon a Középpontba? Lehetetlen!
Az Áttörés! Nem értik! Tévedes, szörnyű tévedés!
-...elvetemült felelőtlenségéért - hallotta a komoran
ünnepélyes hangot -, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát
és hagyományait...
Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kitaszítják
a sirályok közösségéből, magányos életre kárhoztatják, száműzik a Távoli
Szirtekre.
-...egy napon megtanulod majd, Jonathan Livingston sirály,
hogy nem érdemes felelőtlenkedni. Az életet nem ismerjük és nem is ismerhetjük
meg, csupán annyit tudhatunk, azért születtünk erre a világra, hogy táplálkozzunk,
s ezáltal addig éljünk, ameddig élni bírunk egyáltalán.
Egy sirály sohasem felesel a Tanácsgyűléssel. De Jonathan
felemelte a szavát. - Felelőtlenség? - kiáltotta. - Testvéreim! Kiben lakozhat
nagyobb felelősségtudat, mint abban a sirályban, aki megtalálja az élet
értelmét, magasabb céljait, és követi őket? Ezer évig halfejekért törtük
magunkat. De mostantól tudjuk, miért élünk - azért, hogy tanuljunk, hogy
felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk! Engedjétek meg, hogy megmutassam,
mire jöttem rá...
A Raj akárha kőből lenne.
- A testvériségnek vége - zúgták a sirályok kórusban,
s egy madárként ünnepélyesen befedték a fülüket és hátat fordítottak Jonathannak.
*
Jonathan sirály élete hátralevő napjait egyedül töltötte.
Messzi elrepült, túl a Távoli Szirteken. Egyetlen bánata volt csupán: nem
a magány, hanem az, hogy a többi sirály nem hajlandó hinni a repülés rájuk
váró nagyszerű élményében. Nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak
vele.
Jonathan napról napra többet tudott. Megtanulta, hogy
áramvonalassá formált testének nagy sebességű zuhanásával két-három méterrel
a felszín alatt ügyeskedő, ritka és jóízű halakat kaphat ki a vízből. Már
nem szorult halászbárkákra és kenyérdarabkákra, hogy ne haljon éhen. Megtanult
a levegőben aludni éjszaka, a part menti szélben, melyben napnyugtától
napkeltéig vagy százötven kilométernyi utakat tett meg. Ugyanezzel a belső
irányítással átrepült sűrű tengeri ködrétegeken is, hogy azután föléjük
emelkedjék, a vakítóan tiszta égre... Mindezt olyankor, amikor a többi
sirály a földön gubbaszt, és mit sem látva a ködön és az esőn túl. Jonathan
azt is megtanulta, hogyan juthat a szelek szárnyán messze be, a szárazföld
fölé, ahol finom bogarakat csemegézhet.
Amiről egykor azt remélte, hogy az egész raj osztályrésze
lesz, azt most egyedül magának szerezte meg. Megtanult repülni, és nem
sajnálta az árat, amit fizetnie kellett érte. Jonathan sirály felfedezte,
hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete
oly rövid. És mivel az ő gondolataiból eltűnt az unalom, a félelem és a
harag, Jonathan élete hosszú és boldog volt.
*
A két sirály este érkezett, mikor Jonathan éppen békésen,
magányosan siklott szeretett égboltján. Ahogyan a két szárnyvége mellett
feltűntek, olyan tiszták voltak, mint a csillagok sugarai. Fény áradt belőlük,
biztatóan derengett az éjszakai légben. De a legnagyszerűbb az volt, ahogyan
nyugodt biztonsággal repültek. Pontosan tartották a mintegy kétcentis távközt
jobbra-balra tőle.
Jonathan hang nélkül vizsgáztatni kezdte őkét. Soha sirály
ilyen vizsgát nem tett. Ívbe görbítette a szárnyát, lelassult, az átesési
sebességnél alig egy-két kilométerrel többre. A két fénylő madár simán
lassult vele, szárnyvég szárnyvég mellett. Tudták, hogyan kell lassan repülni.
Törzse mellé szorította hát a szárnyát, orsóba pördült,
és átment százkilencven kilométeres zuhanásba. Együtt hasították vele a
levegőt, hibátlan kötelékben.
Ebből a sebességből Jonathan hosszú, függőleges vezetett
orsóval ívelt föl. Együtt pörögtek vele, s közben mosolyogtak.
Visszatért a rendes helyzetbe, és jó darabig hallgatagon
repült. - No, jó - szólalt meg végül. - Kik vagytok?
- A te Rajodból valók vagyunk, Jonathan. A testvéreid.
- A szavak határozottan, mégis lágyan hulltak. - Azért jöttünk, hogy följebb
emelkedj. Hogy hazavigyünk.
- Nekem nincs otthonom. Rajom sincs. Kitaszított vagyok.
És most a Nagy Hegyi Szél legtetején repülünk. Még vagy száz méter, de
annál följebb én nem jutok ezzel a vén testtel.
- Hogyne jutnál, Jonathan. Megtanultad. Egy iskolát már
kijártál, eljött az ideje, hogy nekikezdj egy másiknak.
Mintha egész életén ez a pillanat fénylett volna át, hirtelen
oly világossá vált minden Jonathan sirály előtt. Igazuk van. Képes rá,
hogy följebb emelkedjen, és itt az ideje, hogy hazatérjen.
Még egyszer, utoljára körülpillantott. Az égen és a gyönyörű,
ezüstös fényben úszó vidéken, ahol oly sokat tanult.
- Készen vagyok - mondta végül.
És Jonathan Livingston sirály a két, csillagként ragyogó
madárral emelkedni kezdett, és velük együtt eltűnt a mélyfekete égbolton.
2. RÉSZ
Hát ez lenne a mennyország, gondolta, és mosolyognia kellett
saját magán. Nem valami tisztelettudó dolog elemezgetni a mennyországot
abban a pillanatban, amikor éppen azon van, hogy belerepül.
Ahogyan most a Földről érkezett, a felhők fölött, szoros
kötelékben két csillogó kísérőjével, látta, hogy immár az ő teste is ugyanúgy
ragyog, mint az övék. Valójában az az ifjú Jonathan sirály repül itt, aki
mindig is ott élt aranyfényű szemében. De a külseje megváltozott.
Sirálytest ez is, semmi kétség. Csakhogy sokkal jobban
repül, mint a régi valaha is. Ezzel, gondolta, fele annyi erővel kétszer
akkora teljesítményt érhetek el, mint a Földön a legjobb pillanataimban!
Tolla vakító fehér, szárnya oly tökéletesen sima, mintha
ezüstből csiszolták volna. Elragadtatva kezdett ismerkedni vele, erőt vinni
a gyönyörű, új szárnyba.
Négyszáz kilométernél érezte, hogy közeledik a vízszintes
sebesség határához. Ötszázharmincnál úgy vélte, most olyan gyorsan repül,
ahogy csak kitelik tőle, és kissé csalódott volt. Az új test lehetőségeinek
is van hát határa. Bár korábbi vízszintes repülési rekordjainál jóval többre
képes, mégiscsak van korlát, amit csak nagy erőfeszítéssel lehetne ledönteni.
A mennyben, gondolta Jonathan, nem volna szabad korlátoknak lenniük.
A felhők foszladoztak, kísérői átkiáltott hozzá: - Jó
leszállást, Jonathan! - és levegővé váltak.
Tenger fölött repült, csipkés partvonal felé. Néhány sirály
- nagyon kevesen voltak - vitorlázgatott a sziklákon keletkező feláramlásban.
Távolabb, északnak, a horizonton még egy párat látott repülni. Új látvány,
új gondolatok, új kérdések. Miért van itt ilyen kevés sirály? A mennyországnak
hemzsegnie
kellene a sirályoktól! És miért lettem hirtelen ilyen fáradt? Úgy hírlik,
a mennybéli sirályok sohasem fáradnak el, soha nem alszanak.
Hol is hallotta csak ezt? Földi életének emléke rohamosan
halványodott. A Föld valamilyen hely, ahol sokat tanult. Igen. De a részletek
elmosódtak. Küzdelem az élelemért, kitaszítottság - ilyesmi rémlett róla.
A mintegy tucatnyi sirály a parttól eléje repült, de egyetlen
szót sem szóltak. Érezte csupán, hogy üdvözlik, és hogy itthon van. Nagy
nap volt ez, de pirkadatára már nem emlékezett.
A part felé fordult, hogy leszálljon. Néhány centire a
homoktól fékezett, csapott egyet-kettőt a szárnyával, majd könnyed mozdulattal
lehuppant. A többi sirály is leszállt, de egyikük sem mozdította ehhez
egyetlen tollpihéjét sem. Kiterjesztett, fényes szárnyukkal szembefordultak
a széllel, aztán valahogyan megváltoztatták tollaik ívét, s mozgásuk pontosan
abban a pillanatban szűnt meg, amikor lábuk talajt ért. Szép manőver, de
Jonathan egyszerűen túl fáradt volt hozzá, hogy most rögtön megpróbálja.
Ott, a parton állva, szó nélkül álomba merült.
A következő napokban Jonathan belátta, hogy itt megint
csak ugyanannyit kell tanulnia a repülésről, mint amennyit elhagyott életében
megtanult. Egy különbséggel. Itt olyan sirályok voltak, akik úgy gondolkoztak,
mint ő. Mindegyikük számára létük legfontosabb célja volt, hogy tökéletességre
vigyék azt, amit a legjobban szerettek: a repülést. Nagyszerű madarak voltak.
Nap mint nap egyik órát a másik után töltötték a levegőben, bonyolult műrepülő-figurákat
próbálgattak.
Jonathan hosszú időre megfeledkezett a világról, amelyből
jött. Ahol a raj él, amelynek tagjai makacsul nem akarnak tudomást venni
a repülés öröméről, hanem örökkön-örökké csak arra használják a szárnyukat,
hogy a zsákmányra ráleljenek és megverekedjenek érte. Hébe-hóba egy pillanatra
mégis felvillant benne az emlékük.
Eszébe jutottak azon a reggelen is, amikor az oktatójával
repült, és egy sor, törzshöz húzott szárnnyal végzett dobott orsó után
a parton pihentek.
- Hol van mindenki, Sullivan? - kérdezte hangtalanul.
Már tökéletesen használta az egyszerű telepatikus módszert, amellyel itt
a sirályok, rikoltozás és vijjogás nélkül, megértették egymást. - Miért
nem vagyunk többen? Ahonnan én jöttem, ott...
-...sirályok ezrei éltek. Tudom - Sullivan megrázta a
fejét. - Szerintem erre az egyetlen magyarázat az, Jonathan, hogy te olyan
madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbbünk nagyon lassan
jutott el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, olyanokba, amelyek
csaknem pontosan azonosak voltak az előzőkkel. És mi rögtön elfeledtük,
honnan jöttünk. Nem érdekelt az sem, hová tartunk, éltünk a pillanatnak.
Van fogalmad arról, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott,
hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a rajban
szerzett hatalomnál? Ezer életet, Jon, vagy tízezret! És újabb száz élet
után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökéletesség. Majd megint
száz kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökéletességet elérni
és továbbadni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti
el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanultunk meg a mostaniban.
Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint
ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küzdesz majd.
Kiterjesztette a szárnyát, a szélbe fordult. - De neked,
Jon - mondta -, egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen
át tanulnod, hogy elérhess ide.
Máris a levegőben voltak megint. Gyakorolni kezdtek. A
vezetett orsót nehéz kötelékben repülni. Amikor háton repült, Jonathannak
fordítva kellett gondolkodnia, szárnyát ellentétesen ívelnie, mégpedig
tökéletes összhangban az oktatójával.
- Próbáljuk még egyszer - ismételgette Sullivan -, csináljuk
újra. - Végre elhangzott a dicséret: -Jó. - És nekifogtak, hogy Jonathan
megtanulja a kötelék-előrebukfencet.
*
Egy este azok a sirályok, akik nem az éjszakai repülést
gyakorolták éppen, együtt álldogáltak a homokon. Gondolataikba mélyedtek.
Jonathan összeszedte minden bátorságát, és odament a Vén Sirályhoz, aki,
úgy hírlett, hamarosan elemelkedik ebből a világból.
- Chiang... - szólította meg félénken.
Az öreg sirály barátságosan pillantott rá. - Tessék, fiacskám.
- A kor, ahelyett, hogy elgyengítette volna, szívósabbá tette a Vént. Akárkit
túlrepült a Rajban, olyan repülőfigurákat tudott, amilyeneket a többiek
még éppen csak kapiskáltak.
- Chiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?
A hold fényében látszott, hogy a Vén elmosolyodik. - Megint
egyszer tanulsz, Jonathan sirály - felelte.
-Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy
mennyország, nem létezik?
- Nem, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem valamiféle
hely, nem is valamilyen idő. A mennyország az jelent: tökéletes. - Egy
percre elhallgatott. - Te, ugye, nagyon gyorsan tudsz repülni?
- Én... engem boldoggá tesz a sebesség - Jonathan meglepődött.
Büszkeség fogta el, hogy a Vén felfigyelt rá.
- Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal,
Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti,
hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy hogy fénysebességgel
repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai.
A tökéletes sebesség, fiam, az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy, ahová
igyekszel.
Anélkül, hogy többet szólt volna, Chiang eltűnt, és szemvillanás
múlva vagy huszonöt méterrel odébb, a vízparton jelent meg. Majd ismét
eltűnt, és ugyanabban a pillanatban újra ott állt Jonathan mellett. - Mókás,
nem? - mondta.
*
Jonathan elképedt. Nyomban megfeledkezett a mennyországról.
- Hogy csinálod ezt? Milyen érzés? És milyen messzire tudsz így eljutni?
- Bárhová és bármikor, ahogy kívánom - felelte a Vén.
- Jártam mindenütt és minden időben, amit csak el tudok képzelni. - Pillantása
elkalandozott, messzi ki a tengerre. - Különös dolog ez. Azok, akik az
utazást fontosabbnak tartják önmaguk tökéletesítésénél, lassúak, és nem
jutnak el sehová. Azok pedig, akik lemondanak az utazásról, hogy helyette
tökéletesedni igyekezzenek, bárhová rögvest elérkeznek. Ne feledd, Jonathan,
a mennyország se nem valamely hely, se nem valamilyen idő. A helynek és
az időnek semmi, de semmi jelentősége nincsen. A mennyország az...
- Engem is meg tudsz tanítani így repülni? - Jonathan
égett a vágytól az újabb, ismeretlen tudás után.
- Hogyne, ha igazán akarod.
- Igazán akarom. Mikor kezdhetjük?
- Akár rögtön, ha kívánod.
- Meg akarom tanulni, hogyan lehet így repülni - mondta
Jonathan, és a szeme különös fénnyel égett. - Mondd, mit kell tennem.
Chiang lassan beszélt, közben erősen figyelte a fiatalabb
sirályt. - Hogy olyan sebesen szállj, mint a gondolat, akárhová, ami csak
létezik - mondta -, azt azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg is
érkeztél...
A dolog fortélya az, magyarázta, hogy Jonathan ne tekintse
magát többé bezárva egy meghatározott testbe, melynek szárnyfesztáva harmine
centi, és a teljesítménye berajzolható a térképbe. A fortély mindössze
annyi: tudnia kell, hogy valódi természete szerint mint egy tökéletes,
íratlan szám, egyidejűleg él térben és időben, mindenütt és mindenkor.
*
Jonathan elszántan nekilátott a feladatnak. Próbálta nap
nap után, reggeltől estig. És minden igyekezete ellenére egyetlen tollpihényit
sem mozdult odébb.
- Hagyd a hitet! - szólt rá időnként Chiang. - Korábban,
a repülésben sem hinned kellett, hanem meg kellett értened, hogyan csináld..
Most is így van. Láss neki újra...
Egy napon azután, ahogyan ott állt a parton, és lehunyt
szemmel koncentrált, Jonathan villanásszerűen rájött, miről beszélt Chiang.
- Hát persze, úgy van! Én egy tökéletes sirály vagyok, a lehetőségeim
határtalanok! - Hirtelen nagyon boldog lett.
-Jó! - mondta Chiang, s hangjában diadal csendült.
Jonathan kinyitotta a szemét. Ismeretlen, elhagyott tengerparton
álltak a Vénnel - a fák lenyúltak a vízig, sárga ikernap rótta pályáját
fölöttük.
- Hát rájöttél végre - mondta Chiang -, de az irányítást
még gyakorolnod kell...
Jonathan bámult. - Hol vagyunk?
A Vént, tökéletesen hidegen hagyta a különös környezet,
ügyet sem vetett rá. - Láthatod, valami bolygón - válaszolta -, ahol zöld
az ég, és a napja egy ikercsillag.
Jonathan nagyot rikoltott örömében. Most rikoltott először,
mióta a Földet elhagyta. - HÁT MEGY!
- Persze, hogy megy, Jon - mondta Chiang. - Minden megy,
ha tudod, mit teszel. Ami pedig az irányítást illeti...
*
Mire visszatértek, besötétedett. A többi sirály aranyos
szemében tisztelettel nézte Jonathant. Hiszen látták, hogyan tűnt el a
helyről, melyen oly sokáig mintha legyökerezett volna.
Egy perc sem telt bele, s nem állta tovább, hogy lelkesen
ünneplik. - De hát én csak egy jövevény vagyok köztetek! Épp hogy csak
nekifogtam! Nekem kell tanulnom tőletek!
- Ki tudja, Jon! - szólt a közelben álldogáló Sullivan.
- Tízezer éve nem láttam sirályt, aki ennyire szikrányit se félt volna
a tanulástól. - A Raj elnémult. Jonathan zavarában fészkelődni kezdett.
- Ha gondolod, most már foglalkozhatunk az idővel - mondta
Chiang. - Meg kell tanulnod repülni a múltban és a jövőben is. Ha az is
megy, akkor aztán készen állsz majd rá, hogy elkezdd a legnehezebbet, a
leghatalmasabbat, a legnagyobb mókát. Készen leszel felemelkedni, hogy
megtudd, mi is valójában a jóság és a szeretet.
Eltelt egy hónap, vagyis egy időszak, ami mintha egy hónap
lett volna. Jonathan félelmetes iramban fejlődött. Már korábban, a megismerés
szokott útján is sokat tanult, most pedig, magának a Vénnek kiváltságos
növendékeként, úgy szívta magába az új ismereteket, mint valami áramvonalas,
tollas komputer.
De elkövetkezett a nap, amikor Chiang eltűnt. Csendes
kis beszédet tartott a köréje gyűlt sirályoknak. Mind ott volt. Intette
őket, hogy tanuljanak szüntelenül, gyakoroljanak és törekedjenek rá, hogy
az élet egészének tökéletes, láthatatlan lényegéből mind többet és többet
ismerjenek meg. Ahogyan szólt, tollai egyre fényesedtek, míg végül olyan
erővel ragyogtak, hogy a sirályok szeme káprázott bele.
-Jonathan - mondta ekkor a Vén, és ezek voltak az utolsó
szavai -, fejlődj tovább a szeretetben!
Mire a sirályok látása kitisztult, Chiang már nem volt
sehol.
Múltak a napok, és Jonathan időről időre azon kapta magát,
hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha annak, amit most itt tud, akkoriban
csak a tized-, csak a századrészét tudta volna, mennyivel gazdagabb lett
volna ott az élete! Álldogált a homokban, és tűnődött. Vajon most akad-e
ott sirály, aki küzdene érte, hogy áttörje a megszokás korlátait? Hogy
megismerje, mi a repülés értelme, azonfelül, hogy repülve lehet eljutni
a halászbárkákhoz, szánalmas morzsákért? Talán van is valaki, akit kiközösítettek,
mert a raj színe előtt kimondta az igazat. És minél előbbre haladt jósággyakorlataiban,
minél jobban igyekezett megismerni a szeretet természetét, Jonathan annál
inkább vágyott vissza a Földre. Noha múltja nagyobbrészt magányosan telt,
Jonathan sirály oktatónak született. Benne úgy nyilvánult meg a szeretet,
hogy érezte: a felismert igazságból át kell adnia valamit másnak is, egy
sirálynak, aki csak a lehetőségre vár, hogy ő is megismerhesse.
A gondolat-sebességű repülésben immár jártas és a többiek
fejlődését istápolgató Sullivannak kételyei voltak.
-Jon, téged kitaszítottak. Miből gondolod, hogy egykori
sirálytársaid bármelyike most hallgatna rád? Ismered a közmondást, a nagy
igazságot:
Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban
röpül. Ott, ahonnan te jöttél, a sirályok lent állnak a földön, rikácsolnak,
vagdalkoznak egymással. Ezer kilométerekre vannak a mennytől - és te azt
mondod, meg akarod nekik mutatni, onnan a mélyből, ahol ácsorognak! De
Jon, hiszen azok a saját szárnyvégükig se látnak el! Maradj te csak itt.
Segíts az itteni újoncoknak, akik már elég magasra jutottak ahhoz, hogy
megértsék, amit mondani akarsz nekik. - Egy percre elhallgatott, aztán
megkérdezte: - És mi lett volna, ha Chiang visszatér az ő egykori világába?
Vajon hol lennél akkor te ma?
Ez az utolsó szempont meggyőzően hangzott. Sullivannak
igaza van. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban
röpül.
Jonathan hát maradt. Oktatta az újonnan érkezőket. Éles
eszük volt, gyorsan haladtak. Nyugtalanító érzése azonban vissza-visszatért.
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Földön is lehetnek sirályok,
akik képesek lennének tanulni. Mennyivel előbbre járna maga is, ha Chiang
a száműzetése idején jön el hozzá!
- Vissza kell mennem, Sully - mondta végül is. - A növendékeid
nagyszerűen csinálják a dolgukat. Segítenek neked az újakat oktatni.
Sullivan sóhajtott egy nagyot, de nem vitatkozott tovább.
- Azt hiszem, hiányozni fogsz nekem, Jonathan. - mindössze ennyit mondott.
- Szégyelld magad, Sully! - felelte Jonathan szemrehányóan.
- Ne beszélj butaságokat! Hát mit gyakorolunk mi itt nap mint nap? Ha a
barátságunk olyan dolgoktól függene, mint tér meg az idő, akkor ha végre
sikerül legyőznünk a teret és időt, egyben szétrombolnánk a testvériségünket
is! De hát, ha legyőzzük a teret, nem marad más, csak az Itt. S ha legyőzzük
az időt, marad a Most. Nem gondolod, hogy az Itt és a Most közepén találkozhatunk
néha-néha?
Sullivan sirály akarva-akaratlanul, elnevette magát. -
Te, te szédült madár - mondta szeretettel. - Ha egyáltalán valaki képes
rá, hogy egy amolyan a földhözragadtaknak megmutassa, hogyan láthat át
ezer kilométereket, hát az Jonathan Livingston sirály lesz. - Lehorgadt
a feje, a homokra bámult. - Isten veled, Jonathan, kedves barátom.
- Isten veled, Sully. Találkozunk mi még. - Jonathan képzeletében
más idők partjainak nagy sirályrajai jelentek meg. A tapasztalat adta biztonsággal
tudta, hogy lénye nem csontok és tollak halmaza, hanem a szabadság és a
repülés határtalan tökéletessége.
*
Fletcher Lynd sirály nagyon fiatal volt, de azt már tudta,
hogy soha még raj sirállyal nem bánt el keményebben és igazságtalanabbul,
mint az ő raja vele.
Nem érdekel, mit mondanak, gondolta és forrt benne a méreg,
amint elhomályosuló szemmel repült egyre tovább, a Távoli Szirtek felé.
Repülni annyival, de annyival többet jelenthetne, mint csak csapkodni a
szárnyunkkal, hogy eljussunk egyik helyről a másikra! Arra akár egy...
egy... szúnyog is képes! Egyetlen kis vidám orsó a Vén körül, és máris
kiközösítettek. Hát teljesen vakok ezek? Tényleg nem értik? Képtelenek
végiggondolni, milyen gyönyörű lenne, ha valóban megtanulnánk repülni?
Nem érdekel, mit gondolnak. Majd én megmutatom nekik,
mi az, hogy repülés! Hát Törvényenkívüli leszek, ha így akarják. És úgy,
de úgy meg fogják bánni...
A hangot belül, a saját fejében hallotta meg. Noha nagyon
halk volt, a fiatal sirály úgy meglepődött, hogy megingott, és csusszant
egyet a levegőben.
- Ne ítéld el őket, Fletcher sirály. Azzal, hogy téged
kiközösítettek, csak maguknak ártottak. Egy napon ráébrednek majd. Eljön
a nap, amikor ők is megértik, amit te már tudsz. Bocsáss meg nekik, és
segíts, hogy megérthessék.
Szárnya végétől alig pár centire a világ legragyogóbb
sirálya repült. Anélkül, hogy egyetlen tollát mozdította volna, könnyedén
siklott együtt vele, holott Fletcher csaknem a tőle telhető végsebességgel
repült.
Az ifjú madár egy pillanatra teljesen elvesztette a fejét.
- Mi történik itt? Megőrültem? Meghaltam volna? Mi ez?
Választ kereső, ijedt gondolataiban halkan, megnyugtatóan
hangzott fel a kérdés: - Fletcher Lynd sirály, akarsz-e repülni?
- IGEN, REPÜLNI AKAROK!
- Fletcher Lynd sirály, akarsz-e annyit repülni, hogy
megbocsáss a rajnak, tanulj, és egy napon majd visszatérj hozzájuk, és
segíts őket is megtanítani?
Ennek a nagyszerű, csodálatosan repülő lénynek nem lehet
hazudni. Mit számít most, akármilyen büszke vagy sértődött madár Fletcher
sirály.
- Igen - felelte alig hallhatóan.
- Akkor hát, Fletch - mondta a fénylő lény melegen - kezdjük
azzal, hogyan is kell vízszintes repülni...
3. RÉSZ
Jonathan lassan, figyelmesen körözött a Távoli Szirtek
fölött. Ez a csiszolatlan ifjú Fletcher sirály tökéletes repülőnövendéknek
bizonyult. Erős volt, könnyed, fürgén mozgott a levegőben. De ami ennél
is több, a legfontosabb: csillapíthatatlan vágy élt benne, hogy megtanuljon
repülni.
Ebben a percben érkezett éppen, zuhanásból jött, kétszáznegyven
kilométeres sebességgel, szürke csíkként süvített el oktatója mellett.
Éles szögben felfelé vágódott, tizenhat szögletű, emelkedő vezetett orsóra
akarta hasznosítani a sebességét, közben hangosan számolta a szögleteket:
- ...nyolc... kilenc... tíz... nézd-Jonathan-elmegy-a-sebesség...
tizenegy... tiszta-szöglet-legyen-mint-a-tiéd... tizenkettő... de-az-istennek-se-megy-úgy...
tizenhárom... most-ez-a-három... sebesség... tize... juuuj!
Azt, hogy Fletcher a tetőponton átesett, még súlyosbította
hogy tajtékzott a dühtől. Hanyatt esett, majd egy durva mozdulattal hátondugóba,
amiből végül vagy harminc méterrel oktatójának magassága alatt jött ki.
Szaporán kapkodta a levegőt.
- Csak pocsékolod az idődet, Jonathan! Bamba vagyok! Ostoba!
Próbálhatom, ahányszor csak akarom, sose fog sikerülni!
Jonathan sirály lenézett Fletcherre és bólintott. - Addig
nem is, amíg ilyen keményen rántod föl. A bevitelnél hatvan kilométerórát
vesztesz! Finoman, Fletcher! Határozottan, de finoman, ahogy mutattam,
emlékszel?
Lemerült a fiatal sirályhoz. - Gyere, csináljuk együtt,
kötelékben. És figyelj a felvételre. Lágyan, könnyedén visszük be.
*
Három hónap múlva Jonathannak már hat újabb növendéke is
volt. Mind Kitaszított, és mindet nagyon érdekelte Jonathan furcsa, új
eszméje: a repülés öröméért repülni.
Mégis, könnyebb volt számukra a nagy tudást igénylő repölőfigurákat
elsajátítani, mint a bennük rejlő értelmet felfogni.
- Valójában mindannyian a Nagy Sirály gondolatát testesítjük
meg, a korlátlan szabadság eszméjét - magyarázta nekik Jonathan esténként,
ahogy a parton álldogáltak -, és az, hogy pontosan, tisztán repülünk, egy
lépés valódi énünk kifejezése felé. Mindazt, ami ebben korlátozna, le kell
küzdenünk. Ezért gyakoroljuk a nagy sebességű repülést, de a lassút is,
ezért műrepülünk...
...és az egész napi repüléstől kimerült növendékei eközben
sorra elszundítottak. Szívesen repülték a gyakorlatokat, szerették a sebességet,
izgalmas volt a dolog, és csillapította a minden leckével növekvő tudásvágyukat.
De egyetlenegy, még Fletcher sirály sem jutott el odáig, hogy elhiggye:
a gondolat röpte ugyanolyan valóság lehet, mint a szél hátán szárnyalni.
- Egész testetek, egyik szárnyvégetektől a másikig - mondta
máskor Jonathan -, a gondolatok látható formája. Rázzátok le a gondolat
láncait, és lehullanak a test láncai is... - De akárhogyan fogott is neki,
a sirályok szép mesének vélték csupán, amit mondott, annál pedig nagyobb
szükségük volt az alvásra.
Alig egy hónappal később Jonathan közölte, eljött az ideje
hogy visszatérnjenek a rajhoz.
- Nem készültünk fel még rá! - tiltakozott Henry Calvin
sirály. - Nem akarnak minket! Kitaszítottak vagyunk! Miért térnénk vissza
oda, ahol senkinek sem kellünk?
- Szabadságunkban áll oda menni, ahová akarunk, és olyanoknak
lennünk, amilyenek vagyunk - felelte Jonathan, azzal felemelkedett a homokról
és keletnek fordult, a táj felé, amely a raj otthona volt.
Növendékei gyötrődve tétováztak. A Raj Törvénye, hogy
a Kitaszított soha nem térhet vissza, és a Törvényt tízezer éve egyszer
sem törték meg. A Törvény így szólt: Maradj! Jonathan azt mondta: Jöjj!
És Jonathan eddigre már jó egy kilométert megtett a víz fölött. Ha még
sokáig haboznak, egyedül ér az ellenséges érzelmű Rajhoz.
- Hát, ha egyszer nem tartozunk a Rajhoz, a törvényének
sem tartozunk engedelmeskedni, nem? - Fletcher döntött. - És ha harcra
kerül a sor, sokkal nagyobb szükség van ránk ott, mint itt.
Így azután ezen a reggelen elindultak nyugatról, nyolc
sirály gyémántalakzatban, hogy szárnyvégük szinte átfedte egymást. A Rajtanács
Partját mintegy kétszáz kilometeres sebességgel érték el. Jonathan repült
az élen, Fletcher szorosan a jobb szárnya mellett, Henry Calvin keményen
ragadt a balhoz. Ekkor az egész kötelék egyszerre, egyetlen madárként jobb
vezetett orsóba kezdett, normál helyzetből... háthelyzetbe... megint...
hasra. Szárnyukat tépte a szél.
A Raj mindennapi életét kísérő rikácsolást és vijjogást
a kötelék hatalmas késként vágta el. Nyolcezer sirályszem bámulta meredten,
rezzenéstelenül. A nyolc madár egymás után éles felrántásból egy-egy bukfencet
csinált, majd nagy körön besoroltak egymás mögé, és annyira lassulva, hogy
szinte már megálltak a levegőben, leszálltak le a homokra. Aztán, mintha
ez lenne a világon a legtermészetesebb, Jonathan sirály értékelni kezdte
a repülést.
- Először is - mondta hűvös mosollyal - mindannyian elkéstetek
egy kissé a felzárkózással...
A Rajt villámcsapásként érte a felismerés. Ezek a madarak
Kitaszítottak! És visszatértek! Ez pedig... ez nem lehet igaz! Fletcher
jóslata a harcról semmivé foszlott a Raj döbbent zavarának árjában.
- Na jó, ezek Kitaszítottak - mondta néhány fiatal sirály.
- De figyelj, öreg, hol tanultak meg így repülni?
Csaknem egy órába került, mire a Vén szava eljutott a
Raj minden tagjához: - Ne vegyetek tudomást róluk! A sirály, aki Kitaszítottal
szóba áll, maga is Kitaszítottá válik! A sirály, aki csak rápillant a Kitaszítottra,
vét a Raj Törvénye ellen!
Ettől kezdve a szürketollasok hátat fordítottak nekik,
de úgy tűnt, Jonathan sirály nem is látja őket. Közvetlenül a Rajtanács
Partja fölött tartotta az eligazításokat, és most először arra törekedett,
hogy növendékeit rákényszerítse, menjenek el képességeik végső határáig.
- Martin sirály! - harsogta az égre. - Azt mondod, tudod,
hogyan kell lassan repülni. Semmit sem tudsz, amíg be nem bizonyítottad!
REPÜLJ!
A különben oly csendes kis Martin William sirály, akit
elképesztett, hogy oktatója érdeklődésének össztüzébe került, maga sem
tudta eddig, hogy a kis sebességeknek mekkora varázslója. A legenyhébb
szellőben is képes volt tollait úgy ívelni, hogy egyetlen szárnycsapás
nélkül emelkedjék a homokról a felhőkig és merüljön vissza.
Hasonlóan járt Charles-Roland sirály is. A Nagy Hegyi
Szélben nyolcezer méterre emelkedett, a jeges levegőben kékre fagyva érkezett
vissza, de elragadtatott örömmel fogadkozott, hogy másnap még magasabbra
jut.
Fletcher sirály, aki úgy szeretett műrepülni, mint senki
más a világon, győzedelmeskedett a tizenhat szögletű, emelkedő vezetett
orsón, és másnap megtetézte egy háromszoros legyezőfordulóval. Tolláról
vakító fehéren verődött vissza a nap sugara a homokpartra, ahonnan nem
egy pillantás kísérte lopva repülését.
Jonathan szüntelenül ott volt minden egyes növendéke oldalán.
Bemutatta a gyakorlatokat, ösztönözte, kényszerítette, irányította sirályait.
Repült velük éjjel, felhőben, viharban, az élmény szépségéért, miközben
a raj szánalmasan lapult a földön.
Repülés után a növendékek a homokon pihentek, és ekkoriban
már figyelmesebben hallgatták Jonathant. Voltak őrült eszmefuttatásai,
azokat képtelenek voltak felfogni, de voltak jó gondolatai is, amelyeket
megértettek.
Fokozatosan, az éjszaka leple alatt, a növendékek kis
körén túl újabb kör formálódott. Kíváncsi sirályoké, akik végtelen órákon
át hallgatagon álltak a sötétben. Látni nem kívántak semmit, és nem akarták,
hogy őket lássák. Napkelte előtt eltűntek.
Egy hónappal a Visszatérés után történt, hogy a Rajból
az első sirály átlépte a választóvonalat, és kérte, tanítanák meg, hogyan
kell repülni. Következményképpen Terrence Lowell sirályra a Raj kimondta
az ítéletet: Kitaszítottá bélyegezték; egyben Jonathan nyolcadik növendéke
lett.
A következő éjjelen Kirk Maynard sirály jött a Rajból.
Nehezen botorkált a homokon, bal szárnya bénán vonszolódott utána. Lerogyott
Jonathan lába elé.
- Segíts rajtam - suttogta alig hallhatóan, ahogy a haldoklók
búcsúznak. - Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint repülni...
- Hát akkor rajta - mondta Jonathan. - Emelkedj el velem
a földről, és kezdhetjük.
- Nem értesz. A szárnyam. Nem tudom mozdítani a szárnyamat.
- Maynard sirály, szabadságodban áll, hogy önmagad légy,
valóságos magad, itt és most; és semmi nem állhat az utadba. Ez a Nagy
Sirály Törvénye, a Törvény, amely van.
- Azt mondod, tudok repülni?
- Azt mondom, szabad vagy.
Ekkor Kirk Maynard sirály egyszerűen és gyorsan, minden
erőlködés nélkül széttárta szárnyát, és felemelkedett a fekete éjbe. Rikoltása
felverte álmából a Rajt, háromszáz méterről, torkaszakadtából vijjogta:
- Tudok repülni! Nézzétek! TUDOK REPÜLNI!"
Napkeltekor vagy ezer madár állt a növendékek körén kívül,
s kíváncsian bámulták Maynardot. Mit sem törődtek vele, látják-e őket vagy
sem. Feszülten figyeltek, meg akarták érteni Jonathan sirályt.
Nagyon egyszerű dolgokról beszélt - arról, hogy helyes
az, ha egy sirály repül, hogy a szabadság a sirály legsajátabb természete,
hogy bármi állna is ennek az útjában, azt félre kell tolni, legyen bár
hagyomány, babona vagy bármiféle korlát.
- Félretolni? - hangzott fel egy hang a tömegből. - Akkor
is, ha az a Raj Törvénye?
- Az egyetlen igaz törvény az, amely a szabadsághoz vezet
- mondta Jonathan. - Nincs más törvény.
- Hogyan várhatod el tőlünk, hogy úgy repüljünk, ahogyan
te? - kérdezte egy másik hang. - Te különleges vagy, isteni, tehetséges,
fölötte állsz minden más madárnak!
- Nézd Fletchert! Lowellt! Charles-Roland-t! Judy Lee-t!
Ők is különlegesek, tehetségesek és isteniek? Egy cseppet sem inkább, mint
te vagy én. Az egyetlen különbség, az egyetlenegy alapvető különbség, hogy
ők kezdik megérteni, mik is valójában, és élni kezdenek ezzel a tudással.
Növendékei, Fletchert kivéve, bizonytalanul mocorogtak.
Nem volt igazán világos előttük, hogy ez az, amit tesznek.
A tömeg napról napra nőtt; jöttek, hogy kérdezzenek, hogy
csodálják Jonathant és követőit, hogy gúnyolódjanak.
*
- A Rajban azt beszélik, hogy ha nem te vagy maga a Nagy
Sirály Fia - mondta Fletcher Jonathannak egy reggelen, haladó sebességi
gyakorlatok után -, akkor ezer évvel jársz a korod előtt.
Jonathan sóhajtott. A félreértés ára, gondolta. Vagy ördögnek,
vagy istennek kiáltanak ki. - Te mit gondolsz, Fletch? Valóban megelőzzük
a korunkat?
Hosszú csönd. - Hát, ilyenfajta repülés mindig volt, akárki
megtanulhatta volna, aki fel akarja fedezni; ennek semmi köze a korhoz,
időhöz. Lehet, hogy mi előbbre vagyunk a megszokottnál. Előbbre vagyunk
annál a módnál, ahogyan a legtöbb sirály repül.
- Érdekes gondolat - felelte Jonathan, miközben a hátára
fordult és így siklott egy darabig. - És korántsem hangzik olyan rosszul,
mint az, hogy megelőzzük a korunkat.
*
Pontosan egy héttel később történt. Fletcher a nagy sebességű
repülés elemeit mutatta be új növendékek egy csoportjának. Éppen kijött
egy kétezer méteres zuhanásból, hosszú szürke csíkként száguldott vagy
fél méteren a part fölött, amikor egy, az első repüléséről érkező, anyját
hívó fióka egyenesen eléje siklott. Fletcher Lynd sirály, hogy kikerülje
a kicsit, egy tizedmásodperc alatt élesen balra vágott, és mintegy háromszáz
kilométeres óránkénti sebességgel nekirepült egy gránitsziklának.
Úgy tűnt neki, mintha a szikla egy másfajta világ hatalmas,
kemény kapuja volna. Robbanó ijedtség, mindent elborító rémület, sötétség;
becsapódás. Azután ott lebegett egy különös, idegen égen, feledve, emlékezve,
feledve; félelem és bánat hullámain. És szomorú volt, borzasztóan szomorú.
A hang úgy érte, mint azon az első napon, amikor találkozott
Jonathan Livingston sirállyal.
- A titok, Fletcher, abban rejlik, hogy a korlátainkat
sorjában, türelmesen győzzük le. Nem repülünk át ész nélkül sziklákon,
az majd egy kicsit később következik a programunkban.
-Jonathan!
- Akit a Nagy Sirály Fiaként is emlegetnek - felelte az
oktató szárazon.
- Mit csinálsz te itt? És a szikla? Én... meg... meghaltam...
nem?
- Ugyan, Fletch. Gondolkozz. Ha most itt beszélgetünk,
akkor nyilvánvaló, hogy nem halhattál meg, nem? Amit összehoztál, az annyi,
hogy túl gyorsan cseréltél tudatszintet. Hogy hogyan lesz tovább, azt neked
kell eldöntened. Maradhatsz itt, és tanulhatsz ezen a szinten - ami kicsit
magasabb annál, amelyet elhagytál -, vagy visszamehetsz, és folytathatod
a munkát a Rajnál. A Vének erősen remélték, hogy bekövetkezik egy baleset,
de meglepődtek, hogy te ilyen szépen beváltottad reményeiket.
- Természetesen szeretnék visszamenni a Rajhoz. Az új
csoportot még épp csak elkezdtem oktatni.
- Rendben van, Fletcher. Emlékszel, mit mondtunk a testről,
hogy az nem más, mint maga a gondolat...?
*
Fletcher megrázta a fejét, kinyújtotta szárnyát, és kinyitotta
a szemét. A szikla alján állt, körülötte ott volt az egész Raj. Ahogy megmozdult,
a tömeg izgatott rikácsolásban törtek ki, éles rikoltások hangzottak.
- Él! Ő, aki meghalt, él!
- A szárnyvégével érintette meg! Feltámasztotta! A Nagy
Sirály Fia!
- Nem! Ő maga tagadja! Ez az ördög! ÖRDÖG! Azért jött,
hogy megrontsa a rajt!
Négyezer sirály tülekedett a tömegben. Ami történt, megrémítette
őket, a kiáltás: ÖRDÖG!, úgy söpört végig rajtuk, mint az orkán a háborgó
óceánon. Meredt szemmel, görbült karmokkal ölni készültek.
-Jobban éreznéd magad, ha eltűnnénk innen, Fletcher? -
kérdezte Jonathan.
- Hát nemigen lenne kifogásom ellene...
Hirtelen vagy egy kilométerrel odább álltak, ők ketten,
s a sirálytömeg villogó csőrei a puszta levegőbe vágódtak.
- Miért van az - töprengett Jonathan -, hogy a világon
a legnehezebb dolog egy madarat meggyőzni arról, hogy szabad, és hogy ezt
be is bizonyíthatja magának, ha hajlandó egy kevéske időt ráfordítani?
Miért olyan nehéz ezt megtenni?
Fletcher még pislogott attól, ahogyan a helyzet pillanatok
alatt változott. - Mit csináltál? Hogy kerültünk ide?
- Azt mondtad, ki akarsz kerülni a tömegből, nem?
- Persze! De hogyan...?
- Mint minden egyebet, Fletcher. Gyakoroltam.
*
Reggelre a Raj elfelejtette dührohamát, de Fletcher nem.
- Emlékszel, Jonathan, mit mondtál valamikor, hogy annyira kell szeretni
a rajt, hogy visszatérjünk hozzá és oktassuk?
- Persze.
- Nem értem, hogyan vagy képes szeretni ezt a madárcsőcseléket,
hisz épp megpróbáltak megölni.
- De hát Fletcher, nem ezt szeretjük bennük! Persze hogy
nem szereted a gyűlöletet és a gonoszságot. Meg kell tanulnod az igazi
sirályt látni, a jót mindvalahányban, és segíteni nekik, hogy ők is meglássák
magukban. Ezt értem szereteten. Ennek a nyitját megtalálni, az az öröm.
Emlékszem egy vad, fiatal madárra pédául, Fletcher Lynd
sirálynak hívják. Éppen akkor vált Kitaszítottá, készen állt rá, hogy életre-halálra
megküzdjön a Rajjal, éppen azon volt, hogy pokollá tegye magának a Távoli
Szirteket. Ehelyett ma mennyországot épít magának, és az egész Rajt odavezeti.
Fletcher az oktató felé fordult, a szeme riadtan megrebbent.
- Én vezetem? Mi az, hogy én vezetem? Te vagy az oktató.
Nem hagyhatsz itt bennünket!
- Nem-e? Nem gondolod, hogy lehetnek más rajok is, más
Fletcherek, akiknek nagyobb szükségük van oktatóra, mint nektek, akik már
úton vagytok a fény felé?
- Én? Jon, én egy egyszerű sirály vagyok, te pedig...
-...a Nagy Sirály egyszülött Fia, mi? -Jonathan sóhajtott,
és kibámult a tengerre. - Neked rám már nincs szükséged. Arra van szükséged,
hogy tovább keresd önmagad, mindennap egy kicsit fedezz fel belőle, a valódi
Fletcher sirályból, aki előtt nincsenek korlátok. Ő a te oktatód. Őt kell
megértened, szerinte kell élned.
Egy pillanattal később Jonathan teste fenn vibrált a légben,
fénylőn, s lassan áttetszővé vált. - Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak
rólam, vagy istent csináljanak belőlem. Oké, Fletch? Sirály vagyok. Szeretek
repülni, ennyi az egész...
- JONATHAN!
- Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz,
csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá, amit úgyis tudsz már, és
meglátod, hogyan kell repülni.
A fény kihunyt. Jonatban sirály levegővé vált.
Egy idő múlva Fletcher sirály erőt vett magán, felemelkedett,
és ott találta a levegőben a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mohón
várták az első oktatást.
- Hogy az elején kezdjem - mondta Fletcher lassan -, meg
kell értenetek, hogy a sirály maga a korlátlan szabadság, a Nagy Sirály
képmása, és egész testetek, szárnyvégtől szárnyvégig nem egyéb, mint a
saját gondolatotok.
Az ifjú sirályok furcsállva néztek rá. Ejha, öreg, gondolták,
ez nem úgy hangzik, mint egy bukfenc-eligazítás.
Fletcher sóhajtott egyet, és újrakezdte. - Hm. Hát...
na jó - mondta, és tekintetével felmérte őket. - Kezdjük a vízszintes repüléssel.
- Miközben beszélt, egyszerre megértette, hogy barátja valóban és őszintén
nem volt semmivel istenibb, mint ő, Fletcher, maga.
Nincs korlát, Jonathan? - gondolta. - Hát akkor nincs
messze az idő, amikor én tűnök majd elő a puszta légből a te partodon,
és mutatok neked egyet-mást arról, hogyan kell repülni!
És noha igyekezett a szemükben illően szigorúnak tűnni,
Fletcher sirály egy pillanatra olyannak látta növendékeit, amilyenek valójában
voltak. A látvány nem csak egyszerűen tetszett neki, egyenesen el volt
tőle ragadtatva. Nincs korlát, Jonathan? - gondolta. És elindult a tudás
megszerzésének útján.