A fénymûvészet az utolsó évtizedekben
bontakozott ki, melyhez az opto-elektronika dinamikus fejlõdése
nagymértékben hozzájárult. Nem egy lezárult
mûvészettörténeti korszakról beszélek
tehát, hanem olyan kezdeményezésekrõl, melyek
a múltból sok szállal a jövõbe ívelnek.
A fénymûvészeten belül elsõsorban – ha
nem is kizárólagosan – a magyar vonatkozásokról
beszélek, melyek tekintélyes része nemzetközileg
is kiemelkedõ volt.
A fény a láthatóság alapoka és egyben minden emberi élmények egyik legnagyobbika. Az élet megújuló energiáinak forrása, fizikai valóságunk egyik alapfundamentuma. A magyar nyelv világtalannak nevezi azt, aki nem lát. A látás valóban információink elsöprõ többségének a forrása, s fény nélkül a mûvészetek tekintélyes része is felfoghatatlan, képzõmûvészetek élvezhetetlenek. De századunkig a képzõmûvészeket inkább a fény teremtményei foglalkoztatták, s nem a fény közvetlen alakítása. A „testetlen” fény, mint önálló képteremtõ lehetõség, jellegzetesen XX. századi gondolat. Ez a gondolat a Bauhausban született meg s ebben kiemelkedõ szerepe volt Moholy Nagy Lászlónak. Prófétikus hévvel hirdette: hogy a jövõ legtöbb mûve a fényfestõ feladata lesz, s a mûvésznek meghitt viszonyba kell kerülnie a fény tiszta ragyogásával, eltérõ tulajdonságaival, az interferenciákkal, a polarizált fénnyel, a különbözõ optikai eszközökkel, prizmákkal, optikai rácsokkal, lencsékkel stb. Moholy Nagy ahhoz a konstruktivista nemzedékhez tartozott, akik hittek a világot átépítõ feladatok szükségességében, és erõsen bíztak abban, hogy ebben a mûvészek érzékenységének fontos szerepe lehet. „A formai forradalmak, a formákkal való játékos szeretkezések ideje volt ez” /Kepes Gy / Szinte vak bizalommal tekintettek az új technikákra.. Moholy Nagynak a Bauhausban készített fénymodulátora konstruktivista szoborként hat, de elsõdleges feladata a fény alakítása, fénykörnyezet teremtése vetítés által. A fénymodulátort mûködés közben filmen is rögzítették „Fekete-fehér és szürke fényjáték” címen. A film készítésében Moholy Nagy munkatársa az a Kepes György volt, aki a fénymûvészet gondolatát a legerõteljesebben és legkövetkezetesebben vitte tovább az Egyesült Államokban.
Kepes György munkásságának felvázolása elõtt a technikai mûvészetek másik nemzetközi hírû alkotójáról, a kalocsai születésû, hosszú ideig Párizsban élt Nicolas Schöfferrõl ejtsünk néhány szót. Schöffer, mint a konstruktivizmusból kinõtt technikai mûvészetek jellegzetes képviselõje, hallatlan magabiztossággal hirdette az új ipari civilizáció diadalát. Az ötvenes-hatvanas években készített gépszobrai az elektronika elsõ mûvészeti felhasználását jelentették. „Spatio-dinamizmusa” komoly nemzetközi figyelmet keltett. Ezek a mozgó, fényeket kibocsájtó, sokszor interaktív technikai szerkezetek új, eddig ismeretlen látvány-élményeket teremtettek, az esztétikum határait tágították. A kinetikus mûvészet nemzetközileg legismertebb képviselõjévé tették, hatása végig hullámzott elsõsorban Európán. Magyarországon Egerben alakult egy csoport az un. Kineteam /1980/, mely Schöffer kezdeményezését folytatta. Balogh László, Bodó Károly, Dargay Lajos, Tilless Béla, Szatmári Béla voltak a csoport tagjai. Technikai lehetõségeikben jóval szerényebben, de invenciózusan dolgoztak ill. dolgoznak ma is. Schöffer szülõvárosának , Kalocsának ajánlotta fel munkásságának néhány kvalitativ darabját. A kalocsai Schöffer Múzeumot Dargay Lajos kinetikus mûvész vezeti. Magyarországon a Schöffer által elindított kezdeményezés legszínvonalasabb folytatója Haraszthy István. A hetvenes évek elejétõl készített konceptuális jellegû, rendkívül szellemes kinetikus munkái –mint pl. a Kalitka, Anti vurlicer stb. – után, az utolsó évtizedben elsõsorban mechanikus mobilokat készít. Fõként a mozgás és egyensúlyhelyzet játékos „kabóca-variációi” foglalkoztatják. A fény-kinetika nem szerepel az eszköztárában, hajdani pleximunkái / pl. Kopernikusz-oszlopok/ is csak súrolják ezt a problematikát.
A Bauhausban elindított technikai-mûvészeti kezdeményezés másik ága döntõen a fénykinetikára épül. Ez elsõsorban az Egyesült Államokban bontakozott ki. Megindításában komoly szerepe volt Moholy Nagy Lászlónak, majd fiatal munkatársának Kepes Györgynek, aki a New Bauhausban, majd a School of Design-ban a fényosztályt vezette. Ennek alapján hívta meg a Massachusetts Institute of Technology Cambridge-be 1945-ben . Az ötvenes és hatvanas években murális munkákat készit olyan kitûnõ építészekkel, mint Walter Gropius, Karl Koch , Pietro Beluschi. Luigi Nervi stb. Kiemelkedõen fontos tanulmányt ír „A fény, mint alkotó médium” címmel /Guggenheim ösztöndíjjal/, a Harwardon vendégprofesszor, megjelenik a Látás nyelve c. munkája, és az Új tájkép c. könyve- hogy tevékenységébõl csak néhány fontos momentumot említsek. Az MIT-n teremtette meg Kepes 1967-ben az elsõ olyan intézetet, ahol mûvészek, tudósok, mûszaki szakemberek együtt kutatják az új tudományos és technikai eredmények mûvészi lehetõségeit. Ez az intézet, a Center for Advanced Visual Studies modell értékû ,s ma már több, mint kétszáz hasonló intézet mûködik szerte a világon.Egyik legimpozánsabb fénymûvészeti munkája a XIV. Milánói Trienáléra készült „A város éjszakai tájképe” címen. Paul Earls zeneszerzõvel és fénymûvésszel együtt hozza létre „A lángok kertjét” A legõsibb élményekhez nyúl: a lánghoz. Lüktetõ-szabad játékuk a zene által formálódik, ütemezi annak ritmusát. Gáz áramlik aluminium csövekben, melyek végén elasztikus membránnal ellátott hangszórók helyezkednek el, ezek modulálják a lángokat.. Késõbb komplex ökológiai léptékû fény-környezetek foglalkoztatják. Budapestre is készül egy terv. Tervezõtársként Mengyán Andrást és engem kért fel. A Polaroid Corporation felkérésére polaroid fotosorozatot készít. A polaroid cég 1990-tõl fotogramjaiból és fotóiból egy kiállítást vándoroltat az Egyesült Államokban. Kepes elõadásaiban, melyeken nemzedékeket befolyásolt, kifejti, hogy „a tudomány új látványok és hangok, új ízek és felületi minõségek forrásait tárta fel. Ha meg akarjuk érteni az új világképet, érzékeinkkel kell megközelítenünk, meg kell alkotnunk azokat a képzeteket, melyek segítségével magunkévá tehetjük. Látásunkat ehhez kell igazítanunk.” Gondolatai rímelnek Naum Gabó következtetésére „Ha nem sikerül a tudományos szemléletet megmeríteni az emberiség közös psyichéjének a mélységeiben, melyekben a világról az öt érzékünk által nyert õsi fogalmaink húzódnak meg, a tudomány, mivel nem mindenki számára felfogható – olyan szörnyként szabadulna rá magára az emberiségre, amely szükségszerûen kicsúszik kezünkbõl, és mind magát a tudóst, mind az emberi nemet elpusztítaná.” Ez a feladat Kepes szerint közös munkát igényel, melyben együtt kell dolgoznia mûvésznek, tudósnak és mûszaki szakembernek. Ez a fõ célja intézetének a CAVS-nek, s Kepes fõmûvének is ezt az intézetet tekinthetjük, mely világhálózattá vált. Az intézetek elsõ világtalákozóját, az ARTTRANSITION-t Cambridge-ben rendezték az MIT-in, 1992-ben. „A formákkal való játékos szeretkezések ideje lejárt. Eljött az ideje a mélyebb hûségeknek.” –írja Kepes aki az avantgard lényegéhez máig ragaszkodik, de átértelmezi azt.. A tradicióhoz való viszonya is összetettebb, a kutatás során feltárulkozó új világra nyitott,de az ipari civilizációra ökológiai felelõsséggel néz.
A CAVS-hez a nemzetközi fénymûvészet kiemelkedõ képességû képviselõi kapcsolódnak. Nem tárgyam munkásságuk ismertetése, de néhányat nélkülözhetetlen említeni közülük. Kezdjük egy holografussal, Harriet Casdin Silverrel, aki Steve Bentonnal a kitûnõ fizikussal együttmûködve az elsõ mûvészi igényõ transzmissziós hologramokat hozta létre, Wen Ying Tsai a „vízszobrász”, Otto Piene fénymûvész, a Sky Art létrehozója, Nam June Paik video instalátor, Friedrich St.Florian fény enviromenteket készít, Lowry Burges, aki elsõként nyerte el a NASA bizalmát mûvészeti tervek közös megvalósítására, Paul Earls Kepes egyik legbensõbb barátja, a „Dreamstage”, a CAVS egyik legismertebb közös akciójának kulcsszereplõje, s a Nemzetközi Kepes Társaság egyik létrehozója. Számos mûvész a CAVS posztgraduális képzésében itt szerzett diplomát, mint pl. John Powel fénymûvész, dolgozott itt Esa Laurema a kitûnõ finn fénymûvész, a sevillai világkiállítás aranyérmese, akik úgyszintén tagjai a Nemzetközi Kepes Társaságnak.
A Nemzetközi Kepes Társaság magja az Egri Fényszimpózionokon alakult ki. Kepes György életmûvének javarészét Eger városára hagyta /Heves megyében született/ A Kepes Múzeum ad otthont a Fényszimpóziumoknak is.. A világ körülöttünk elmûszakiasodott. Ehhez a technikai civilizációhoz a viszonyunk ambivalens. Kényelmesebbé tette életünket és a jólét amit számos helyen teremtett, vonzó, de ezzel együtt, ökológiai katasztrófát felidézõ, önpusztító. Ki kell találnunk a technikát fetisizáló civilizációnk labirintusából anélkül, hogy géprom-bolókká válnánk és irracionalizmusok rabjává. Nem behódolni kell elõtte – ez öngyilkos magatartás lenne-, hanem a humánum erejével kell belehatolnunk és egy elfogulatlan gondolkodás jegyében megkísérelni átformálni. Ez csak úgy történhet meg, ha a racionális gondolkodás mellett az intuitív is birtokába veszi és segít megérteni és átélni szépségeit és veszélyeit. Szemünk elõtt gyakran köd van, látásunkat sok minden homályosítja, de a széljárások váratlan erõvel teremtenek távlatokat, átértékelik azokat a dimenziókat, melyeket eddig érzékeltünk. Ilyen új széljárás a optika és elektronika páratlan hatású forradalma, az ökológia növekvõ fontosságának a felismerése és annak a tudatosítása, hogy a lét eltérõ szervezettségi szintjein a mérõ-kategorizáló mentalitás szerepe nem csak eltérõ lehet, hanem félrevezetõ is. Az 1993-ban szervezett elsõ Fényszimpózium záródokumentumában rögzítettük az elsõ szimpózium tanulságai alapján a témák interdiszciplináris megközelítését. Egy organikus szemlélet felerõsítésére van szükség. A természet-szennyezés nem ismer határokat, de az ember belsõ elszennyezõdése sem. Szemléletváltásra van szükség. Van, amikor a feladat megoldásához akkor tudunk közelebb kerülni, ha kilépünk az adott játéktérbõl – jelen esetben a szûken vett mûvészetbõl. A sorozatosan megvalósuló fényszimpóziumokon ezt tesszük.
Mielõtt a fénymûvészet legnagyobb hatású médiumának, a lézernek a taglalásába kezdenénk, néhány ettõl eltérõ karakterû, ugyancsak figyelemre méltó kezdeményezést szeretnék röviden ismertetni. .Az egyik Várnai László munkásságához kötõdik. Várnai fénygrafikus – a fény polarizálással kapcsolatos lehetõségeit kutatta, csaknem két évtizeden keresztül. Átlátszó anyagba – fõként celofánba - vágással, hajtogatással, szúrással és egyébb módon mikrokompoziciós jellegû feszültséget teremt – a kialakított kompóziciókat polárszûrõk közé helyezi, s az egyik polárszûrõt megmozgatja. A fény a kettõstörés szabályai szerint rétegenként színekre bomlik, folyamatosan változó színpompás látványt teremt, meglepõ metamorfózisokban ölt testet.. A fényforrás egyszerû diavetítõ. Munkái bizonyos esetekben egyszerre hordozzák a kalligrafikus festészet közvetlenségét és az elektronikus programozás korrektségét. Számos esetben a polarizált képet fotogramszerûen fényérzékeny papíron rögzíti, máskor a képi folyamat metamorfózisaként jeleníti meg. A Magyar Nemzeti Galériában megvalósult interaktív fényinstalációjában nyolc diavetítõ által megjelenített mikrokompoziciók polarizált látványát hangolta össze Dénes István zenéjével s a látvány metamorfikus változásaival.
Lonovics László háttér technikája kezdetben rendkivül egyszerû volt – képi eredményei viszont annál meggyõzõbbek. Szita-grafikái fénytõl izzó vonalegyüttesek ritmikus ismétlõdései , világos szerkezetet sugároznak és rendet. A lágyság és szerkezetiség egységében foggantak. Az utóbbi években számítógépes fénygrafikákat készít. A hagyományos mûfajokban /festészet, grafika/ dolgozva alkalmazza a számítógépet. A számítógép különösen megfelel munkamódszerének, hiszen régebbi munkáiban is szerette ugyanazt a témát több változatban feldolgozni., erre kitûnõ lehetõséget biztosít a számítógép hiszen szín, forma, fény varriációi szinte korlátlanok.
Külön egységként kezelhetõ a kisérleti fotó .Az anyag mikrovilágát feltáró Haris László, aki egyben az egyik legjobb konceptualista, Greguss Pál az általa felfedezett 360 fokos optikával készít felvételeket , Telek Balázs a legõsibb és legegyszerûbb technikához a camera obsurához tért vissza, Waliczki Tamás a komjutert vonja be rendkivül invenciózusan a fotó világába.Ezt a témát a konferencián önálló témaként mutatjuk be.
A mediális kutatásban, a fénymûvészet sokrétû lehetõségei közül kiemelkedõ fontosságú egy különleges fénytulajdonságokkal rendelkezõ fényforrásnak, a lézernek a fénymûvészetbe való bevezetése. Az ezzel kapcsolatos elsõ lépések a hetvenes évek elején történtek. A lézerfény három alapvetõ tulajdonsága – a nagyfokú irányíthatóság, a nagy fényerõ és a monokromatikusság /valamint az ebbõl fakadó koherencia ill. interferencia képesség/ eltérõ eltérû képi lehetõséget hordoznak. A lézerek által kelthetõ képi élmények egyik legfontosabb elõzménye Gábor Dénes nevéhez fûzõdik, aki mint köztudott a látvány rögzítésének egy forradalmian új módját teremtette meg a holográfiát. Greguss Pál eszmefuttatása a valódi és megfogható és a meg nem fogható, de látható virtuális térról ezt a témát érintia jelen a konferenciának a keretében. Balogh Tibor nevét kell még említeni aki mintegy két évtizeddel ezelõtt egyetemi szakdolgozatát is errõl a témáról írta és késõbb alaposan elmélyült a holográfia különbözõ technikai megvalósításainak a lehetõségeiben.
A holográfiával létrehozott három dimenziós képrögzítés a fényinterferenciákra épül, s ez a lézerek alkalmazásával kapott komoly lendületet . Mégis mintegy évtizednek kellett eltelnie, hogy a hologram a kiállítótermekben is megjelenjen. Bécsben a vizuális kommunikáció századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításon mutatott be mûvészi igénnyel készített hologramokat Margaret Benyon 1971-ben. Az elsõ nagyszabású „világkiállítás” melyen a hologramot, mint új mûvészeti médiumot mutatták be Frankfurt am Mainban volt, az össznémet Filmúzeum avatásakor 1984-ben. A nagyszabású kiállítást „Licht Blicke” címen rendezték meg. Meghivóján az MIT-s Harriet Casdin Silvernek nyomtatott hologramban megfogalmazott konceptuális groteszkje volt. .Ez volt az elsõ eset, hogy a caulfieldi szabadalmat meghívón alkalmazták. Egyetlen un. kelet-európai mûvész meghívottja én voltam a kiállításnak, melyen Rúgó Voltairenek c. reflexiós hologram sorozatomat állították ki. A hologramokat a Mûszaki Egyetem I.sz. Fizikai Intézetében készítettük, Fûzesi Zoltán és Gyimesi Ferenc közremûködésével. Nekik köszönhetem, hogy beavattak a reflexiós holográfia rejtelmeibe. A Voltaire sorozat a vizualitás olyan tartományába vezet, amely csak a holográfia által létrehozható. A holográfia alap mágiáján túl, hogy a síkon idõben változó tér teremthetõ, elsõsorban az érdekelt melyek azok az új érzékelési élmények amelyek csak a holográfia lehetõségei által kelthetõek fel s amelyek eddig csak virtualitásként léteztek. Ebben a hologram sorban a térérzékelés egyik alap sablonja kérdõjelezõdik meg és olyan téri viszony jön létre ami egy térérzékelési képtelenséget tesz valóságossá. Evidens, hogy az elöllévõ takarja a hátul lévõt , de ez az evidencia a sorozat harmadik darabjánál megszûnik mivel a fej belsejébe kerülõ rugó takarja a hozánk közelebb lévõ szemet, orrot, szájat. Igy valósul meg egy érzékelhetõ téri lehetetlen, csoda vagy képtelenség ami létezik a hologram által. Ezen a kiállításon keresett meg Harriet Casdin Silver. Õ vetette fel elõször az MIT-ba történõ meghívásomat. Ez 1987-88-ban valósult meg amikor fénymûvészeti munkásságom alapján a CAVS taggá választott. Itt fõként a transzmissziós holográfia képi lehetõségeivel foglalkoztam. MIT MEDIA LAB-jában készültek a Fénykalligráfiával kapcsolatos hologramjaim. Az MIT-n és más amerikai egyetemeken /Boston University, Union Collage/ a fénymûvészet lehetõségeirõl, különösen az un. szuperpoziciós módszerrõl tartottam elõadásokat. Ennek a módszernek a rövid ismertetésével szeretném zárni elõadásomat. A hetvenes évek közepétõl végeztünk kisérleteket a KFKI-ban. Kroó Norbert a magyarországi lézerkutatás vezetõje teremtette meg a lehetõséget erre, aki éveken keresztül önzetlen segítõtársam volt ebben a munkában. 1977-ben létrehoztuk a FOTON ART csoportot. A munkamegosztásban nekem, mint festõnek a legfontosabb feladatom az volt, hogy a fényhullámok találkozásának véletlenszerûnek tûnõ képi káoszában feltárjam az ok-okozati viszonyokat, rendet teremtsek, megtaláljam a leghasználhatóbb motivumokat, a tudatos alakítás összefüggéseit és eszközeit.. A kisérletek folyamán a látvány tovább értelmezésének olyan lehetõségei villantak fel elõttem, amelyek új képátfogalmazási módszer megvalósítását tették lehetõvé. A módszer lényege, hogy interferenciákra épül, de a látvány újdonsága a szuperpoziciók által valósul meg, s megjelenítéséhez nélkülözhetetlen a koherens fény. Az un. képlemezen rögzített motívum klasszikus optikai eszközök megfelelõ helyen történõ közbeiktatásával tovább értelmezhetõ. A keletkezõ képen kivehetõ a megmintázott valós mikromotívum és annak a Fourier transzformálja, a hozzákapcsolható interferenciakép. Arányuk a folyamat metamorfikus alakulásában változtatható. A szerves és folyamatos képi változások megteremtik az átmenetet a szemünkkel segédeszközök nélkül is érzékelhetõ világ és a matematikailag pontosan leírható lézerinterferenciák között. Ez a folyamat a csak lézerrel létrehozható formák páratlan gazdagságát hozta. 1980-ban szabadalmaztattuk. A módszernél a vizuális gondolkodás velejárója a metamorfikus folyamatokra koncentrálás, az ebbõl fakadó idõbeliség, a fénnyel történõ környezet teremtés, a multimedialitás, valamint olyan ismeretek elsajátítása, amelyek interdiszciplináris jellegûek.
A fénymûvészetrõl nem volt szándékom teljes képet adni még magyar vonatkozásban sem. Lehetõségei kibomlóban vannak és terjedõben. Vállalom a tevékeny résztvevõ mivoltából fakadó szubjektív megközelítést.