(Metro, 1999. augusztus 26.)

Véleményem szerint

Ökörsütés nélkül is megy a dolog

 

Emlékszem, hogy a 120 évvel ezelőtt született nagymamám mindig büszkén emlegette: a csöppnyi bánáti falucskában ők használtak elsőként modern világítást, ragyogóan fénylő petróleumlámpával cserélvén fel a mécsest; a gyertyát. Ma, amikor nem is figyelünk oda, hogy erőtlen kis kézmozdulatunkkal fényt teremthetünk lakásunkban; amikor már egy átlagos magyar háztartás is tucatnyi motort használ; a csöppnyi magnó- és videomotoroktól a kilowattos mosógépmeghajtóig, és amikor a gyertyát legfeljébb kellemes hangulatot árasztó fényforrásként állítjuk az ünnepi asztalra - nos, manapság könnyen elfeledkezünk róla, hogy az emberiséget alig száz-százhúsz éve szolgáló villamosságnak, a belőle áradó, kényelemnek ára is van. Ezt az árat nem csupán pénzben fizetjük, hanem környezetünk terhelésére, mindennapos biztonságunk olykor drámai megingásaival is. Ma már jól tudjuk, hogy a szénerőművek nemcsak salakhegyeikkel csúfítják a világot, hanem kibocsátott gőzükkel és főleg gázaikkal szennyezik atmoszféránkat, rontják még meg sem született utódaink életesélyeit. Az atomerőművek ilyen szempontból tisztának számítanak; de Csernobil óta nem igazán népszerűek.

A tizenhárom évvel ezelőtti szörnyű tragédia arra mindenesetre jó volt, hogy igazán drámai erővel világított rá: az atomerőművek biztonságát mindenütt rendszeresen felül kell vizsgálni és meg kell erősíteni. Ez történik egyébként egy-egy nagy repülőszerencsétlenség, hatalmas árvíz, gyárrobbanás után vagy például az olyan közlekedési csomópontokon, ahol az átlagosnál lényegesen több a baleset. A technikatörténet szomorú mérlege, hogy többnyire nagy balesetek kellenek a megszokott intézkedések felülvizsgálatához.

A magyar szakemberek nagyon hamar felismerték, hogy az egyébként nenemzetközi szakértők által is jónak elismert paksi atomerőműben a biztonságtechnikát modernizálni kell. A magyar villamosenergia-igény majdnem negyven százalékát adó négy reaktor nukleáris szempontból nem rosszabb, mint a világon a hasonló atomerőművekben lévők. A biztonságos működést ellenőrző és a megfelelő beavatkozásokat végző eredeti szovjet megoldások azonban annak ellenére elavultak, hogy eddig is nagyon sok mindent javítottak rajta a magyar kutatók és mérnökök. Nem beszélve arról, hogy az alkatrész utánpótlás szinte reménytelenné vált, hiszen a Szovjetunió szétesése óta többnyire már nem is léteznek a gyártó vállalatok.

Pakson immár augusztus eleje óta működik az egyes számú reaktorblokkon az új, digitális, modern alkatrészekből és részegységekből felépülő információs irányítástechnikai rendszer, amely tetemesen megnöveli atomerőművünknek - tehát mindnyájunknak, sőt szomszédainknak is - a biztonságát.

A nagyon szigorú, sok szempontot mérlegelő kiválasztás után nagy nemzetközi cég szállította a rendszert, amelybe jelentős magyar szellemi érték is beleépült: a paksi atomerőmű mérnökeinek kiváló technológiai ismeretei a budapesti Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet tudósainak irányítástechnikai tudásával ötvöződnek benne. Mostanra immár befejeződött valamennyi tervezett vizsgálat, maradéktalan sikerrel. Egyébként 2000-ig mind a négy reaktorblokk sorra kerül.

Meglepő azonban, hogy milyen süket csend vesz körül egy ilyen fontos eseményt. Ebben az országban, ahol egy hibásan megépített útszakaszt ökörsütéses vigassággal adnak át, a legtöbb budapesti ember mit sem tud arról, hogy a fejlett országok között is az elsők közé tartozunk, ahol atomerőművünkben modern digitális irányítástechnikai módszerekre tértünk át, és ezzel nagyot léptünk előre környezetünk megóvásábán, főleg pedig az itt élők biztonságának növelésében. Az a mérnökökből, közgazdákból, tudósokból álló csapat, amely mindezt megcsinálta, mindenképpen megérdemli, hogy begbecsüléssel és tisztelettél gondoljunk rá.

 

A cikk a Metro weblapjain