Ezredfordulós kihívásaink
Ne féljünk, hanem kutassunk
Beszélgetés Vámos Tiborral
Sorozatunk megkísérli feltérképezni azokat a problémákat, várható markánsabb tendenciákat, amelyek befolyásolják mindennapjainkat, szűkebb és tágabb környezetünk alakulását. Többek között a társadalom- és természettudományok, a kultúra és a gazdaság egy-egy neves képviselője mondja el véleményét arról, milyei fejleményekkel szembesülhetünk az ezredforduló tájékán. A sorozat nyitó beszélgetésében Fehér Márta filozófust, a Budapesti Műszaki Egyetem tudománytörténeti tanszékének vezetőjét kérdeztük.
- Az ezredforduló felé közeledve inkább kiszolgáltatottak
leszünk a tudományoknak, vagy ez az egész csak mondvacsinált probléma, mert a világ
nagy részén nem ez jelenti a gondot, hanem a mindennapi létfenntartáshoz szükséges
eszközök előteremtése?
- Azt hiszem, hogy ez rossz kérdés. Azért rossz, mert majdnem olyan, mintha azt
kérdeznénk, nem leszünk-e kiszolgáltatva annak, hogy emberek vagyunk. Persze, hogy ki
vagyunk ennek szolgáltatva. De hát sok olyan élőlény van, amelynek előnyei vannak az
emberrel szemben. Ha ez ember előnyét vizsgáljuk az állatokkal szemben, akkor az a
központi idegrendszerünk különleges fejlettsége. Ha ez így van, innen a kérdés
már teljesen érdektelen. Ha azt mondanánk, hogy olyan állapotban vagyunk, hogy
könnyen fel tudunk mászni a fára, akkor az tényleg egy sor dologtól megkímélne
bennünket. Egyrészt a kérdés azért irreális, mert az ember a fejlődési létrán
nem tud visszafelé menni. Elképzelhető: ha lenne egy olyan katasztrófát előidéző
pusztulás, mint mondjuk, egy óriás meteor becsapódása, vagy egy olyan nagy
pusztítás, amely megsemmisítené az emberi faj jelentős részét, akkor az az
emberiséget visszavetné a csiszolatlan kőkorszakba. Minthogy ilyen óriási
katasztrófák és tömeges pusztulások már voltak, elképzelhető, hogy az ilyenek
elhárítására is előbb-utóbb valamiféle tudományos felkészülés tud majd választ
adni. De semmi esetre sem azt, hogy visszamegyünk a lombsátorba. Magyarán olyan
fejlődésről van szó, amely visszafordíthatatlan. Mintha azt kérdeznénk, hogy vajon
mennyivel lenne jobb az emberek számára, ha a kamaszkor előtti bájos állapotot
lehetne mindenkinek megtartania. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a valósággal
szemben nem érdemes kérdéseket feltenni. De tovább megyek. Ha egyszer nem a
szélsőséges technikaellenesek szavajárásából indulok ki, mert érvelésnek ez
kevésbé lehet nevezni, akkor gondoljuk meg: megszavaztatjuk az emberiséget arról, hogy
vajon óhajtanak-e visszamenni egy elektromos áram nélküli világba. Vagy: óhajtanak-e
visszalépni egy gyógyszerek nélküli világba? Óhajtanak-e visszatérni egy olyan
világba, ahol nem létezik modern orvostudomány? Szeretnének-e úgy élni, hogy télen
nem lehet fűteni? Esetleg a barlangokban húzódnának meg, és veszélyes vadászatokon
szerzett állatbőrrel próbálnának meg takarózni? Merthogy a kérdés ez. Mivel csupa
lehetetlenségről beszélünk, éppen ezért a kérdést nem lehet úgy feltenni az én
részemről, hogy vajon mit tennének az emberek Magyarországon, ha egy hétre
kizárnánk a technikát és a tudományt az életünkből... És menjünk vissza, mondjuk
a csiszolt kőkorszak állapotába. És aztán tessék válaszolni, hogy jó-e az vagy
nem, ha függünk a technikától és a tudománytól.
- Ehhez talán elég lenne tíz perc is...
- Tíz perc is elég, de mondjuk erre még három hétig fel is lehet készülni
lélekben.
- Azt is látni azonban, hogy az emberekben van egyfajta félelem is
attól, hogy a tudomány és a technika rájuk telepszik.
- Nem. Magunk telepszünk magunkra. Ez a mi emberi utunk.
- A jövő évezred elején mintha nőne a függőségük a
technikától...
- Nem, ezzel sem értek egyet.
- És a felelősség?
- Az más kérdés. Kétféle felelősséget tudok említeni. Van egyrészt az ember
társadalmi felelőssége, s ez független attól, hogy valaki foglalkozik-e tudománnyal
vagy sem. Már csak azért is így van ez, mert nagyon sok tudományos ember a maga nagyon
szűk területén csodálatos, egyébként pedig felkészületlenebb, ítéletalkotásban
gyengébb, mint az úgynevezett józan paraszti ésszel megáldott emberek. Nagyon divatos
az értelmiség felelősségéről beszélni. Ezzel szemben én inkább általános emberi
felelősségről beszélnék. Egyetlen olyan társadalmi réteg van, amelynek a
felelősségét elismerném, s ők a politikusok, akik hatalmat gyakorolnak fölöttünk,
s általában nem azért teszik ezt, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy nekik jó
legyen a hatalom gyakorlása. Felelősségük döntő mértékben nekik van, akik
tömeggyilkosságokat hajtanak végre, gyűlöletet szítanak és háborúkat kezdenek.
Eközben többségükben korrumpálódnak, mert diszfunkcionális rendszert létesítenek,
amely hatalom- és nem szolgálatközpontú.
- Miként hat majd mindez, vagyis a tudományos-technikai fejlődés
felgyorsulása az emberi kapcsolatokra? Van-e valóságalapjuk azoknak a pesszimista
vízióknak, amelyek szerint elsősorban emiatt épülnek le, vagy legalábbis szűkülnek
be az emberi viszonyok? Hogyan hat mindez a humán kultúrára? Vagy ezek is csupán
sci-fiszerű rémmesék?
- Naiv rémmesék. Az az ember, aki technika nélkül arra van szorítva, hogy kora
hajnaltól késő estig kemény fizikai munkát végezzen, nem olyan nagyon foglalkozik az
emberiség mélyfilozófiai kérdéseivel. Ha megnézi azt, hogy az írástudás mikor
terjedt el, akkor rájön arra, hogy az emberiség jelentűs része alig került
kapcsolatba azzal, amit mi kultúrának nevezünk. Azok a kultúrák, amelyek
kultuszjellegűek, más mondanivalót adtak azoknak, akik ezeket használták. Azért
emelem ezt ki, mert a kultúrát nem kulturális javakként használták, hanem a maguk
kultuszának valamilyen emocionális kifejezéseként. Az a fajta nézet, amellyel mi a
kultúrákra tekintünk ma, vagyis hogy ezekben tartós emberi vonásokat, viszonylatokat,
a másik ember létének és gondolkodásának megismerését keressük, új dolog. Ez azt
mutatja, hogy ma egész másutt tartunk a kultúra megfogalmazásában. Nem véletlen az,
hogy az első olyan történelmi korszak, amely az egyes időszakok kultúrkincseit
valójában becsülni tudta, vagyis például a románt nem építette át gyorsan
gótikusra, aztán barokkra, és nem rombolt le mindent, amit az adott pillanatban nem
tartott korszerűnek, az a technika korszakával kezdődött. Ideje, lehetősége és
látásmódja lett az embernek arra, hogy rájöjjön: a kultúrák, viszonylatok, idők
különbözők, és ezekben keresse az eltérést és a kontinuitást.
- Ebben is két lépés volt.
- Az első a XIX. század romantikus múltkeresése volt. A korábbi legendás
múltkeresések a középkorban és az antikvitásban majdnem kizárólag legitimitást
erősítő múltkeresések, nem pedig kultúrajellegűek. Az akkori művész ezen
tudattalanul továbblépett. Amikor egy ember önmagát próbálja meg kifejezni, és
adatik neki valamilyen "isteni" adomány, akkor ott lesz, ahol az Arany János-i
"gondolta a fene". Amikor a régi művek hozzánk szólnak, akkor ezt azén
tehetik meg, mert valahol már benne volt, ami nekünk és csak nekünk szól. A XIX.
század romantikus múltba nézés részben a legitimitás megújult hagyománya volt, a
nacionális gondolkodással és a nemzeti feltámadással volt kapcsolatban. Az igazi
múltat előásó és a maga valóságát megközelítő művészet- és
kultúraszemlélet a XX. század eredménye. Ez azt mutatja, hogy világunk hatalmasan
kitágult, mert elkezdtünk tudni valahogy másként gondolkodni.
- Az előbb már célzott a másként látásra és
gondolkodásra...
- Ebben az egyik óriási momentum az, hogy a dolgok, viszonylatok relativitásának
valósága hihetetlenül kitágult azzal a valóságszemlélettel szemben, amely roppant
bezártan és csak az adott pillanat látványához vagy érzetéhez kapcsolódott. Ma
már tudjuk, hogy a középkori ember egyfelől ugyanúgy gondolkodott egy sor dologról,
mint mi, ugyanazok az ősi emóciók éltek benne, mint bennünk. Voltak, vannak és
lesznek más viszonyok, melyekben képesek vagyunk bizonyos fix pontokat is találni.
Például megkeresni és üdvözölni a legalább harmincezer éves emberi
sajátosságainkat. Ez a kultúra fantasztikus kitágulását jelenti, amelyhez kellett a
közlekedés, hogy megismerjünk más népeket. És kellett az a fizikai-matematikai
szemlélet, amely a XIX. század második felében indult el, s amely az idő és tér
viszonylagosságát fedezte fel mikro- és makroszinten. Ma már tudjuk, hogy ez a két
szint között, a mi valóságunkban is így van. Ez az emberi gondolkodás hallatlan nagy
előrelépése.
- A jövő évezredben milyen súlyos konfliktusokkal nézünk
szembe?
- A jóstehetség nem a jósoló boldogságával van összekötve. Az az igazság, hogy
nem tudunk a kérdésre válaszolni. Vitányi Ivánt plagizálva: mivel hetvenhárom éves
vagyok, mintegy hét rendszerváltást éltem meg. Köztük nagyon radikálisakat is.
Egyiknél sem tudhattam, hogy mit hoz majd a másik. A dolgoknak éppen az az egyik
izgalmas tulajdonságuk, hogy nagyon nehezen extrapolálhatók. A kutatásaim során most
ilyen problémákkal foglalkozom. Amikor rendszerekkel - technológiai, fizikai és
társadalmi rendszerekkel -, azok matematikai modellezésével foglakozunk, akkor látjuk:
ha a dolgok lineárisan vagy közel lineárisan haladnak előre, akkor viszonylag könnyen
lehet őket extrapolálni. Bizonyos pont után viszont biztos, hogy ettől való elhajlás
következik be, és a dolgok struktúrája alapvetően megváltozik. Olyasmi kerül
felszínre, amit korábban elhanyagoltak vagy nem is tudtak róla.
- Mire gondol?
- Amikor én egyetemre jártam, még nem volt számítógép és félvezető. Egyszerűen
képtelenség volt előre látni, hogy az elektronika milyen mélyen befolyásolja majd az
ember életét. A legprimitívebb példa: 1945-ben a bejövő orosz katonáknak a legfőbb
érték az óra volt. Néhány év múlva óraipart hoztak létre, a legolcsóbb órákat
ők állították elő, és már nem volt értékük. Elképzelni nem tudtuk volna, hogy
egy egyszerű normál háztartásban hány óra lesz látható vagy beépített formában.
A rádióban, a videóban, a telefonban, mindenütt legalább tíz óra működik, amit
észre sem veszünk. Ma már lassan ott tartunk, hogy legalább tíz számítógépünk is
van otthon: autóban, mosógépben, mobiltelefonban. Senki sem gondolta volna, hogy
Magyarországon három-négy év alatt több mint egymillió mobilkészülék kerü1
forgalomba. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az igazán érdekes dolgok mintegy a
véletlen művei, és ezek új viszonyokat teremtenek. A sci-fi jellegű predikciókat
tehát nem szeretem, és óvakodom tőlük. Azt, ami a laboratóriumokban közel áll a
megvalósuláshoz, valamennyire előre lehet jelezni. Például 1981-ben a Magyar
Tudományos Akadémián tartott előadásomban azt mondtam el, amit ma reggel hallottam a
rádióban. Vagyis hogy mozgóképek digitális kiónozásában, azaz virtuális
látványalkotásban végzett most sikeres munkát egy, az Egyesült Államokban élő
magyar fiatalember. De ez szerencsés előrejelzés volt a részemről. Amikor 1955-ben
Genfben összejöttek a világ legjobb nukleáris szakértői, akkor abban értettek
egyet, hogy tíz-tizenöt éven belül a termonukleáris reakció mint energiatermelő
forrás megvalósul, most talán a XXI. század közepére remélik ugyanazt.
- Az átlagember mennyire tudja feldolgozni a hihetetlen mértékben
felgyorsult információkat?
- Nos, ez az, amivel a jövőt illetően érdemes foglalkozni. Vagyis azzal, hogy az ember
képes lesz-e az ilyen gyorsan változó, végtére is tudásbázisú világot kezelni. Az
ellentmondás borzasztó nagy. Mint a beszélgetés elején mondtam: genetikailag és
emocionális hátterünkben mi ma nagyjából ugyanazok vagyunk, mint amilyenek a
kistörzsi, vadászó ember volt harmincezer évvel ezelőtt, akinek az élete
tulajdonképpen attól függött, hogy mennyire agresszív. Mennyire agresszív a
természet jelenségeivel és mindenkivel szemben, aki egy másik törzshöz tartozik.
Nos, ezeket a vonásainkat megőriztük. Ha Csurka testvér utálja azt, aki nem Csurka
testvér, és eközben izgat, vagy ha azt nézzük, mi történt az egykor gyönyörű
országban, Jugoszláviában, akkor azt látjuk, hogy mind-mind ezekre az emberi
emóciókra vezethető vissza. Miközben tudjuk, hogy nemcsak pusztító, hanem
gyönyörű emócióink is vannak. Ezeknek is egyre több biológiai, genetikai,
biokémiai hátterét tudjuk. Mitől van az, hogy egy nő nagyon nő, miközben a másik,
noha sokkal jobban néz ki, semmit nem jelent számomra? Ezek olyan információk, amelyek
hosszú idő óta belénk vannak kódolva, s e téren rövid idő alatt nem várható
gyors változás. Ezzel szemben áll a másik tanulság, vagyis az, hogy az ember a
legvadabb körülményekhez is tud alkalmazkodni az Északi-sarktól a trópusokig. Nagyon
széles a genetikai spektrumunk, és minden fajvédővel szemben mondhatjuk, hogy ez
óriási érték. Éppen ezért óriási tartalékok vannak az emberben.
- De mennyi?
- Ezt nem tudjuk. A tudomány miközben differenciálódik, állandóan integrálódik is.
Ez személy szerint engem nagyon izgat, s kollégáimmal erről tartottunk előadást egy
pekingi világkongresszuson. A rendszertudomány azokat az eredményeket próbálja meg
közvetíteni, amelyek ezt a nagyon erős integrálódást tudják kezelni. Vannak olyan
matematikai-fizikai gyökerű gondolkodási technikák, amelyek nagy területeket tudnak
integratíve kezelni. Amíg például a természeti jelenségeknek, állat- vagy
növényfajoknak nem voltak összefoglalásai, mindegyiket külön-külön kellett
kezelni.
Ma viszont épp a rendszertanon keresztül egy sor közös tulajdonságot és
kapcsolatrendszert tudunk vizsgálni, ami lehetővé teszi, hogy nagyon sok mindent
együtt tárgyaljunk. Ez is a tudomány óriási kihívása. Azt mondom tehát, hogy ne
féljünk, hanem dolgozzunk, kutassunk. Ami a lényeges: ahhoz, hogy egy társadalom
felkészült legyen a maga jövendő világára, kétségtelenül elsődleges
fontosságú, hogy nagyon magas színvonalú, jó közoktatása legyen. Még az alapító
atyák idejében egy bostoni arisztokrata hölgy megkérdezte: Uram, rövidesen gyermeket
várok, mondja meg nekem, hogy méltó, jó neveltetését mikor kell elkezdenem? -
Asszonyom, száz évvel ezelőtt hangzott a válasz. Ma az a helyzet, hogy azt már
tudjuk: a csecsemő számára is perdöntő a jövője szempontjából, hogy kellően
ingergazdag, funkcionálisan pozitív környezetben nőjön fel. Sőt lehet,, hogy már az
embrió számára is ez szükséges. És ez így megy tovább az óvodán és a
népiskolán keresztül. En inkább az egyetemhez kötődöm, mégis azt mondom, hogy az
óvoda és a kisiskola a legfontosabb. Ehhez viszont olyan pedagógusok kellenek, akik a
társadalom igazi, emberi krémjét jelentik. Amihez persze méltó emberi-anyagi
megbecsülés szükségeltetik. Vagyis hogy a pedagógusnak semmi mással ne kelljen
törődnie, mint a gyerekekkel, és hogy magát művelje. Ez ma fontosabb, mint bármikor.
Ugyanis egy konzervatív társadalomban az új generációk mintegy organikusan
nevelődnek fel a szülői házban. A hadfi gyerekei régen hadfiak lettek. Ezzel szemben
ma nem tudjuk, hogy mik lesznek az új generációk követelményei. Egy statikus szülői
környezet, még ha a legjobb is, csak statizmust tud adni. Többek között ez az oka
annak, hogy ma a fiatalok ilyen ménékben eltávolodnak a hátterüktől, ugyanis azt
tapasztalják, hogy nekik már egy más világba kell belépniük, mint amilyenben
szüleik élnek, vagy amilyent azok elképzelnek. Az iskolának ezt a hallatlan nyitást
kell tudnia biztosítani. A társadalom döntő kérdése most nem az, hogy pontosan
tudjuk, mire kell felkészülni. Ezzel szemben intellektuális nyitottságra, az idő és
tér viszonylagosságára, az emberi viszonyok viszonylagosságára kell felkészülnünk.
És az ebben való tájékozódásra és ítéletalkotó képességre van szükségünk.
Enélkül nem tudunk részt venni a társadalomban. Ez is nagy kihívás. A
felelősség kettős: a passzív szavazópolgár és az aktív politikus kihívása ez.
Ezt a kihívást nagyon magas színvonalon kellene kezelni, mert a döntések
kiszélesednek, nagy tömegekre hatnak, és egyre inkább átlépik a határokat. Nagy
kérdés: ahhoz, hogy valaki választható és aktív cselekvője legyen az emberek
közösségi sorsának, mit kell megtanulnia? Rendesen meg kell tanulni a jogot, a
szociológiát, a pszichológiát, meg kell ismernie saját és a szomszédos országok
kultúráját. Hogy tud valaki válaszolni egy Romániával kapcsolatos problémára, ha
nem ismeri és nem becsüli a román irodalmat, művészetet, kultúrát? Ez mindenre
vonatkozik. A nagy stúdiumháttér mellett nagy gyakorlati háttérre van szükség. És
ha még közben erkölcsös és kommunikatív is az illető szakember, akkor már
pályázhatna vezető tisztségre. Régen ahhoz, hogy valaki mester legyen, előbb a céh
előtt le kellett tennie a mestermunkát. Mi mindenből kell hát akkor vizsgáznia annak,
aki egy- vagy tízmillió ember sorsáért felel? Eközben nálunk tombol a
felkészületlenség és az álfelkészültség.
Az interjút készítette: POGONYI LAJOS