A SZTAKI kutatói olyan szerkezetet készítenek, amellyel a különösen rossz minőségű archív filmek is átmásolhatók.
Alig több mint százéves múltra tekint vissza a mozgókép története: az első filmeket a Lumiére-testvérek 1895-ben mutatták be nyilvánosan. Bár a képek felvételének és tárolásának módja sokat változott az idők során, az alapvető technológia mai napig ugyanaz maradt: cellulóz alapú, fényérzékeny emulzióval bevont anyagra kockánként képeket rögzítenek, az előhívott nyersanyag pedig maga a lejátszásra alkalmas film. A régi és új filmek minősége között óriási a különbség. Szemmel látható, hogy a filmanyagot kikezdi az idő: karcolások, torzulások, árnyalati és színhibák jelennek meg benne a tárolás és a lejátszás során a régi film meg is semmisülhet. A sokszor felbecsülhetetlen értékű filmeket ezért időről időre új alapanyagra kell másolni - csak ezzel érhető el, hogy évtizedek múltán is élvezhető kópia maradjon belőlük. A filmmentésnek bevett gyakorlata van, amelylyel általában filmarchívumok foglalkoznak; előfordul azonban, hogy a mentésre egyszerűen nincsen pénz (egyetlen film másolásának ára, a nyersanyagot és a ráfordított munkát beszámítva, 5-20 millió forint), a kópiák torzulása ezért olyan mértéket is elérhet, hogy azokat a hagyományos másolóberendezésekkel az eredeti minőségben kopírozni már nem lehet.
ARCHIVUMGONDOK. Ez a helyzet a Magyar Nemzeti Filmarchívum esetében is: az itt őrzött tekercsek jó része szintén mentésre szorul. A gond az, hogy jelenleg nincs olyan berendezés a piacon, amely az ott tárolt nagymértékben zsugorodott filmeket képes volna feldolgozni. A sajátos problémára az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetének (SZTAKI) kutatói keresnek megoldást: olyan filmmentő szerkezetet próbálnak készíteni, amellyel a különösen rossz minőségű kópiák is átmásolhatók. A készülék fejlesztésére az intézet 2000-ben 100 millió forintos támogatást nyert az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságtól.
A világpiacon hozzáférhető filmmentő készülékek a filmanyag 1,0-1,5 százalékos méretbeli deformálásának javítására képesek; a hazai archívumban azonban 2-5 százalékban zsugorodott filmeket is őriznek. Ennek egyszerű oka, hogy nem volt pénz a biztonsági kópiák rendszeres elkészítésére. "Ezek a filmek sok esetben olyan állapotban vannak, hogy a dobozt sem merjük kinyitni" - mondja Manno Sándor főosztályvezető, akinek csoportja most olyan készüléket fejleszt, amely ezeket az anyagokat is eredeti minőségi biztonsági kópiákra másolná át.
A képek pontos átvitele egy mechanikai továbbító, egy digitális adatfeldolgozó és egy optikai korrekciós lépésből tevődik össze. Mivel maga a filmanyag is rendkívül sérülékeny, a lehető legkíméletesebben csévélik át egyik tekercsről a másikra. Erre a kutatóknak külön, súrlódásos elven működő mechanikát kellett fejleszteniük. A perforációnyílások azonban mégis nélkülözhetetlenek, mivel rendkívül fontos segítséget nyújtanak a képek eredeti állapotának rekonstruáláshoz: méretüket szabványok határozzák meg, amelyek jól ismert adatok, a lyukak változásaiból pedig következtetni lehet a filmkockák zsugorodásnak mértékére is. Az így nyert adatok alapján egy képfeldolgozó rendszer korrigálja az eredeti felvételt.
A pontos átfedés érdekében a pozicionálást 5-10 mikron (egy mikron a milliméter ezredrésze) pontossággal kell elvégezni, mert az emberi szem az ennél nagyobb mértékű eltéréseket lejátszáskor egyfajta remegésként érzékeli. Külön bonyolítja a helyzetet, hogy a film torzulása a filmtekercs hosszában általában nem egyenletes, az anyag közepén mért érték eltér a végén tapasztalhatótól, a SZTAKI által alkalmazott algoritmusok azonban egyenletes minőségű végeredményt garantálnak. Az előállított másolat aztán újabb hosszú évekre eltehető. A korrekcióra jellemző adatokat az intézet szintén megőrzi, a film kockáról kockára történt földolgozása során CD-re rögzítik az eredeti állapot visszaállításának érdekében végrehajtott változtatásokat. Ennek azért van jelentősége, hogy később, az esetleges digitális mentéskor (lásd külön) legyen dokumentáció arról, mi is történt az eredeti kópiával. A képek csupán egy részét adják a film által hordozott információknak, a hangot szintén másolni kell: ezt digitális formában, CD-re rögzítik. A filmszalag szélén található "fényhangot" nem akusztikus, hanem optikai módszerekkel, kamerákkal olvassák le. A hibás jeleket megtisztítják a zörejektől, zajoktól, recsegésektől, majd az így kapott tiszta hangot viszik át CD-re.
| Digitális filmmentés | |
|
AZ UTOLSÓ PILLANATBAN. A Nemzeti Filmarchívumban 30-40 ezer órányi mentendő anyagot őriznek. A jelenleg tervezés alatt álló berendezés másodpercenként egy kocka másolására képes, ez pedig - mivel a filmen egy másodperc 24 kockából áll - az eredeti filmhosszúsághoz képest 24-szeres lassulást jelent. Könnyű kiszámolni, hogy 40 ezer óra anyag estén nagyjából egymillió órára (vagyis több mint száz évre) van szükség a teljes archívum mentéséhez. Manno Sándor arra számít, hogy 3-4 darab filmmentő készülék segítségével az utolsó pillanatban sikerülhet megőrizni a legrosszabb állapotban lévő filmeket, a mentés második fázisát pedig akkor tervezik, amikor - várhatóan egy évtizeden belül - lehetőség nyílhat a digitális úton való rögzítéshez. A SZTAKI azonban nemcsak a kópiákon megőrzött minőség konzerválását és a képek helyzetének korrigálást tűzték ki célul. "Később megpróbálunk tartalmilag is belenyúlni a filmekbe"- magyarázza Manno Sándor. Ez azt jelenti, hogy hiányzó képrészleteket pótolnának és a filmanyag sérüléseit, karcolásait elektronikus úton távolítanák el.
Bár a Magyar Nemzeti Filmarchívum az egyik legrosszabb állapotban megőrzött
gyűjtemény, a világon máshol is elkelne a nagymértékű torzulásokat kompenzáló
filmmentő készülék. Egy ilyen termékre a legtöbb filmarchívumban szükség lehet,
azonban az alkalmazás bonyolultsága és borsos ára miatt valószínűleg nem válik
tömegtermék belőle. Manno Sándor szerint az általuk elnyert 100 millió forint
egy prototípus gyártására elegendő; ez a tervek szerint az év végére készen
lesz, a kész termék értéke a 300 millió forintot is elérheti.