Főszerkesztőm mesélte, hogy tizenöt-húsz évvel ezelőtt egy beszélgetésen megkérdezték Vámos Tibortól - akkor igazgatója volt, ma elnöke a MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetének (Sztaki) -, vajon milyen lesz a huszonegyedik század. Erre ő azt válaszolta, hogy 1996-ban egy busman professzor föltalálja majd a bunzisztort, ami gyökeresen megváltoztatja a világ további fejlődését. "És mi az a bunzisztor?" - faggatták tovább. "Fogalmam sincs - mondta -, hiszen azt majd csak 1996-ban fogja feltalálni egy busman professzor."
Vámos - mostani beszélgetőpartnerünk - válasza nyilván csak élcelődés volt a jövőkutatók jóslatain, érzékeltetve, hogy mindig történik valami előre kiszámíthatatlan, ami egészen más irányba viheti az egyértelműnek látszó fejlődési folyamatokat. A bunzisztor végül valóban megszületett, úgy hívják: internet; de hogy mi az új irány, amely felé a világ fejlődése fordult, azt még most sem lehet egészen pontosan tudni.
- A huszadik század a technikai forradalmak kora volt egészen az utolsó évtizedig, amióta már kommunikációs és információs forradalomról beszélünk. S bár mindegyikre azt mondtuk: gyökeresen átformálja a világot, mégis a mostani változások tűnnek a legalapvetőbbeknek, legforradalmibbaknak. Tényleg így van, vagy csak arról van szó, hogy minden nemzedék a saját korának változásait érzi a legjelentősebbeknek?
- Ezekből a huszadik századi forradalmakból én is elég sokat éltem meg: volt a műanyag forradalma, az elemi részecskékről való ismeret forradalma, az autóforradalom; még éppen tart az információs mellett a genetikai forradalom is. Persze a forradalom elnevezésben mindig benne van saját korunk túlértékelése; ezek mégis kétségtelenül olyan felgyorsult mozgásai a tudásnak, a tudománynak, a technikának és a gyakorlatnak, amelyek egész életünket átformálják. Ugyanakkor tekintsünk végig a tizenkilencedik századon, amelynek az elején még nem volt semmiféle gépesített közlekedés, nem voltak rendes utak, és a kommunikációt semmilyen technikai eszköz nem segítette; a század végére viszont már volt autógyártás, telefon, óriási vasúthálózatok, és készültek az egyre jobb minőségű közutak, sőt gyakorlatilag már születőben volt a repülés is. Néha nehéz azt gondolni, hogy pont a huszadik század az, amelyik a történelemben a legnagyobb változásokat hozta; egy sor más történelmi időszakot is felsorolhatnánk a görög antikvitástól a középkor végéig, amely egész Európát átalakította.
Vannak kétségtelenül gyorsabb és lassúbb fejlődési folyamatok, célszerű és jogos ezeket bizonyos karakterisztikus elemekhez, találmányokhoz, eszközökhöz kötni, de azt is látni kell: ezek mind nagyon erős kapcsolatot mutatnak egymással, hiszen ahhoz, amit ma információs forradalomnak nevezünk, kellett az elektronikai forradalom, az elemi részecskékről való ismeret és a műanyag forradalma is. Mégis van egy érdekes újdonság az eddigiekhez képest: korábban a nagy változások mindig vagy az emberi cselekvés eszközeinek fejlődéséhez kötődtek, vagy a kommunikáció fejlődéséhez, változásaihoz. Az információs forradalom viszont ezt a kettőt az azonos eszközrendszer által összekapcsolja, hiszen a munkaeszköz is elektromossá vált, és a kommunikáció is. Azaz a számítástechnikai alapokon nyugvó munkaeszközök - a számítógép és a számítógépszerű dolgok -, valamint a számítástechnikával segített információs és kapcsolatrendszerek - a mobiltelefontól az internetig - egyre inkább egységet alkotnak. Ezért talán jogosan lehet azt mondani, hogy ez a mostani módosulás még radikálisabb lehet, mint a korábbiak.
- Van a huszadik század fejlődési folyamatainak egy másik érdekes aspektusa is: míg a technikai haladás a kőbalta feltalálása óta végső soron mindig valamilyen kényelmi funkciót szolgált, addig az elektronika fejlődése már nem csak a kényelem, hanem a szórakozás, az élvezetes szabadidő-eltöltés lehetőségeit is növeli. Persze a televízió és a számítógép szerepe óriási az ipari termelésben is, de sokkal egyértelműbb a szórakoztatóiparral való kapcsolata, mint mondjuk a kőbaltának, amelyből talán a krikett vagy a baseball merített. Ugyanez a helyzet az internettel is, amelynek vitathatatlan a tudományos szerepe, de a rá csatlakozó milliós tömegeket valószínűleg nem ez vonzza. Mintha a technikai haladás utóbbi száz évében fontosabb lenne a szabadidő-eltöltés, mint korábban.
- Az uralkodó osztályoknak annak idején egész életük szabad idő volt: a munkát megvetették, reggeltől estig vadásztak és egyéb szórakozásoknak éltek. A döntő változás tehát az, hogy a szabad idő élvezetes eltöltésének lehetőségéhez való hozzáférés demokratizálódott. Sőt mindazok a technikai forradalmak, vívmányok vagy módosulások, amelyekről beszélünk, és mindazok az általános - kulturális, társadalmi, politikai, gondolkodásbeli - változások, amelyek ezekkel kapcsolatosak, lényegében véve a demokratizálódás irányába hatottak. Először van a történelemben olyan időszak, amikor tulajdonképpen az egész emberiség - leszámítva egy kétségtelenül nyomorúságosabban élő réteget, bár televízió még az éhező afrikaiak kunyhóiban is van - vagy legalábbis az emberiség túlnyomó többsége rendelkezik elegendő szabad idővel és hozzáféréssel a technikai vívmányokhoz, hogy szórakozási igénye általánossá és fontossá váljon, demokratizálódjon. Közben természetesen ez a gazdasági fejlődésnek is része lett, hiszen a szórakoztatás ugyanúgy áruvá vált, mint a ruha, a cipő vagy az élelem.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a szabadidő relatív fogalom. Nekem például megadatott - és persze ezt kerestem meg magamnak -, hogy egész életemben játszhattam, azaz valami olyasmit csináltam, ami kedvemre való volt. Számomra a szabad idő mást jelent, mint olyasvalaki számára, akinek terhet jelent a munkája. Ezért ahelyett, hogy azt mondanánk, az embernek megnő a szabad ideje, talán pontosabb, ha így fogalmazunk: az ember fölszabadul azon tevékenységek alól, amelyek nem jelentenek számára emberi kielégülést. Nem tudom elképzelni, hogy egy óvónő például, amikor leül a gyermekei közé, és velük játszik vagy mesét mond, akkor ne válna részévé a mesének vagy a játéknak; de ezt mindenféle foglalkozásra el lehet mondani, amely nem automatizálható. A futószalag mellett állni és csavarokat huzigálni - ez nem emberi munka, s ennek megfelelően egyre inkább automaták végzik. A mai technikai színvonal mellett már elmondhatjuk, hogy nagyon kevés olyan munka létezik, amelynek nem automatizálható a "nem emberi" része. Persze annak is nagyon sokféle kritériuma van, hogy mi emberi, és mi nem; de talán legpontosabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy az az emberi munka, amit az ember szívesen végez, és ami közben emberekkel kell kommunikálnia.
- Egyetértek azzal, hogy a technikai fejlődés demokratizál. Fantasztikus az internet szabad és cinkos légköre, hiszen mondjuk húsz évvel ezelőtt sokkal nehezebben jött volna létre akárcsak ez a beszélgetés is Önnel; de vajon ezt nem azért gondolom így, mert benne vagyok, és nem látom azokat, akik kimaradnak belőle? Nagyon jó, hogy az emberek eljöhetnek a futószalagtól, de aligha lesz mindegyikükből szoftvertervező, újságíró vagy óvónő; sokkal inkább alkotnak majd elkeseredett, munkanélküli, az informatikai haladás ellen hangolható tömeget.
- Ha statikusan szemléljük a jelent, akkor igaz, amit mond, de nagyon fontos hangsúlyozni: ez statikus kép, a valóság pedig dinamikusan változik! Mondok egy példát: amikor én negyven évvel ezelőtt elkezdtem autózni, még nagyon kevés embernek volt gépkocsija, ami egyrészt kiváltságos helyzetet jelentett számomra, másrészt viszont még mindenhol meg lehetett állni, ismeretlen volt a közlekedési dugó fogalma - azaz a kiváltság valamilyen módon realizálódott. Ma a családok felének van autója, az én kiváltságos helyzetem szertefoszlott, de nemcsak azért, mert mindenkinek van kocsija, hanem azért is, mert ebből következően az autó egyre alkalmatlanabb közlekedési eszköz, hiszen sem megállni, sem haladni nem lehet vele. Mindkét megállapításom az autóról - a negyven évvel ezelőtti és a mostani - csak az adott pillanatban igaz, de dinamikájában nem mutatja be az autózás fejlődését. Ahogy nem volt örök az üres - de a mainál nyilvánvalóan rosszabb minőségű - utak ideálisnak tűnő helyzete, úgy a mai katasztrofális kép sem lesz az; a közlekedés kérdése valahogy meg fog oldódni. Ugyanezt el lehetne mondani a tévéről, az internetről és minden másról - ezek is demokratizálódnak, természetesen a demokratizálódás összes problémájával együtt.
- Kérdés, hogy demokratizálódás alatt a szabad hozzáférés lehetőségét értjük, vagy a tömegessé válást. A televízió demokratizálódása a kereskedelmi televíziózással valósult meg, ami egyúttal azt is magával hozta, hogy a már-már pusztulásra ítélt művészmozik feltámadtak, mert a képernyőt elözönlő bárgyúság elől az igényesebb közönség visszatért a mozihoz.
- Amikor nem egy kiválasztott társadalmi rétegnek szóló magas művészetet adnak el, hanem olyat, amit el lehet adni egyszerre ötmillió embernek, akkor nyilván a demokratizálódással az igénycsökkenés is együtt jár. Viszont az igazi demokratizálódás nemcsak a tömeg igényeinek kielégítését jelenti, hanem minden szükségletét; azaz széles spektrumban kell szolgáltatni, mert mindenkinek van valamire igénye. A tévétől elforduló közönségnek volt hova mennie - és ez a lényeg. A sokat kárhoztatott gazdasági fejlődés, az életszínvonal növekedése teszi ezt lehetővé, és e nélkül az informatikai forradalom sem lehetne ennyire általános.
De visszatérve még az igényekre: az igazi, mély igények mindig az ember saját problémáiból, vágyaiból jönnek létre. A szerelmi irodalom és költészet, amióta az írásbeliséget ismerjük, minden egyes civilizációban ott van. Ennek ellenére naponta megjelennek újabb és újabb formái, mert minden ember - kortól, időtől, kultúrától függően - másképp éli meg ugyanazt az érzést, és vágyik arra, hogy ki is fejezze. Persze nem mindegy, hogy ez a kifejezés Shakespeare vagy a mexikói tévésorozatok szintjén valósul meg; de hosszú távon a kommersz nem elégíti ki a közönséget, mert túlságosan általános, ezért semmitmondóvá válik, és föltámad az igény valami jobbra. Például az étkezés terén már láthatjuk ezt: ha összehasonlítjuk az étteremválasztékot - akár Magyarországon, akár bárhol másutt a világon - ma és tíz, húsz vagy ötven évvel ezelőtt, kiderül, hogy régen volt egyféle étlap, amely az adott helyet jellemezte, és kész; ma viszont az egész világ étlapja minden nagyobb városban ott szerepel. Szabadon választhatok, hogy most egy kínaiba megyek, holnap egy olasz étterembe és így tovább. Közben persze ott van a gyorséttermek tömegkajája is, de azt nagyon hamar meg lehet unni, akárcsak a mexikói sorozatokat. Az élet alapvető kérdéseit, a lelki problémáinkat, a társas viszonyainkban jelentkező feszültségeket naponta újra és újra fel kell dolgoznunk, és mivel az alacsony szintű alkotások ebben nem segítenek, nem hoznak kielégülést, hamis képet mutatnak, a fogyasztó hosszú távon megcsömörlik, így lassan - néha egy-két nemzedék alatt - újra fölnő az igény...
- Ezért dolgozzák fel mostanában olyan sokat Shakespeare-t Hollywoodban?
- Pontosan! A kommersznek már nincsenek saját válaszai, amik voltak, már nem elégítik ki a közönséget, hát visszanyúl a klasszikusokhoz.
- Vajon nem lehet, hogy ugyanígy majd a technikától is elfordulunk egyszer?
- Nem hiszem, hogy a technikától el lehetne fordulni. Lehet egy időre divat, reagálás a pillanatnyi élethelyzetre, de nem egy új, meghatározó tendencia. A technikai haladásnak leginkább ellenálló író ismerőseim is egyre inkább e-mailen adják le cikkeiket, mert úgy egyszerűbb. Egyébként megkérdezném a technikától elfordulókat, egyetértenének-e azzal, hogy ők családjukkal visszatérjenek a medicinának arra a szintjére, ahol a modern képalkotási technikák nem léteztek: ultrahang, tomográf és a többi. Vállalnák-e a felelősséget a következményekért? A televíziót pedig ki lehet kapcsolni, nem beszélve a mobiltelefonról, és az autót sem muszáj mindig használni!
- Miközben a kulturális elit egy része látványosan igyekszik elfordulni a technikától, felnő egy új nemzedék, kitermeli a saját elitjét, amely az információs társadalomba belenőve, a saját közegében kommunikál. Ennek viszont az lehet a veszélye, hogy a korábbi nemzedékek tapasztalata, tudása, értékrendje nem érvényesül, mert egyszerűen nincs jelen, nincs, aki megfelelően artikulálja ebben az új világban.
- Ez nem új keletű félelem, nem kellett hozzá az internetet feltalálni. A huszadik század elején a modern művészet apostolai - akik ma már klasszikusoknak számítanak, és egy-egy képük tízmillió dolláros nagyságrendben kel el - micsoda lázadást indítottak a régi művészetek ellen, milyen tüntető megvetéssel utasítottak el mindent, ami korábban volt! Azután későbbi éveikben bevallották, milyen sokat tanultak a régi mesterektől. Bachot a gyerekei úgy hívták a háta mögött, hogy a vén rigolyás - és Bachot hosszú időre el is felejtették, de Shakespeare-t is elfelejtették, majd felfedezték újra. Az én fiatalkoromban például a szecessziót szeretni egyenlő volt az ízlésficammal, a szecesszió volt a kultúra mételye; azután egyszer csak ezt is felfedeztük újra...
A kultúra története a régi mesterek elfelejtéséről és újrafelfedezéséről szól, de mindvégig megmarad egyfajta folyamatosság, ami hosszú távon garantálja az értékek fennmaradását.
- Nem kell félteni ezt a folyamatosságot az internettől?
- Nézetem szerint az internet egy szuperpapír, amire bármit rá lehet tenni: szöveget, képet, rajzot, kottát, zenét; de tartalmilag ez lehet szépirodalom vagy ponyva, festőművészet vagy szexhirdetés, életrajz vagy titkos akta, információ vagy besúgás... Ezt az üres szuperpapírt nekünk kell megtölteni; a kérdés az, hogy mit rakunk rá, és mit veszünk ki belőle. Csak rajtunk múlik, hogy ezt az óriási szabadságot hogyan használjuk ki. Persze lehet azt jósolni, hogy ez majd katasztrófához vezet, de akkor hadd idézzem Neumann Jánost, aki azt mondta: biztos, hogy van egy csomó veszély, de a haladás ellen nincs orvosság; az emberiség eddig nagy változásokon és kataklizmákon ment keresztül, és mindet túlélte - próbáljuk meg ezt is túlélni valahogy!
Kis Ervin Egon
(kegon@relax-magazin.com)