Fotó: Griechisch Tamás

Roska Tamás: Bízunk
benne, hogy felvehetjük
a versenyt a világ nagy
tudományos
központjaival

Számos nemzetközi elismerést, hazai kitüntetést vehetett át pályája során. Mennyiben más a Bolyai-díj?

A nagy publicitás különlegessé teszi ezt a díjat, ami nagy felelősséget ró a kitüntetettre, hiszen a legszélesebb nyilvánossággal tudathatja a díj legfontosabb üzeneteit. Elsőként azt, hogy a magyar fiatoknak lehetőségük van arra, hogy bekapcsolódva a nemzetközi vérkeringésbe, itthon is kiemelkedőt alkothassanak a tudomány és technika területén. Másodsorban hangsúlyozza azt, hogy mint Eötvös Loránd mondta, a tudománynak ugyan nincs hazája, de a tudósnak van. Tehát hogy itthon is lehet kiemelkedőt alkotni. Harmadikként pedig azt, hogy a legtehetségesebb fiatalokat igenis segíteni kell, és érdemes is segíteni. Ennek intézményi kereteit teremti meg a Bolyai Műhely Alapítvány is, mely 2001 óta segíti a szélesebb körű tájékozódásban, a közösségért és az országért érzett felelősségvállalásban a tehetséges fiatalság pályázat útján kiválasztott képviselőit. A Bolyai-díj tehát jó hír a médiában, reménykeltő üzenet, amire nagy szüksége van az országnak.

Vannak olyan fiatalok, akik a nemzetközi színtérre kilépve komoly eredményeket értek el?

Itthon talán kevés szó esik róluk. Pedig mondjuk SZTAKI-beli munkatársaim, Zarándy Ákos vagy Rekeczky Csaba neve igencsak jól cseng külföldön az én szakterületemen, a legnevesebb folyóiratokban is publikálnak. De említhetném a szegedi Boldogkoi Zsoltot is, akiről nemrég a Harvard Egyetemen hallottam, mint világszerte ismert fiatal virológusról.

Az ön életében is hozott változást a televízió és rádió által közvetített ceremónia?

Hozzá kellett szoknom az ismertséghez, például ahhoz, hogy felismernek és megszólítanak a metrón. Ennek veszélyeire Vámos Tibor akadémikus még a díj átvétele elott bölcsen figyelmeztetett. De sokat segített ez a publicitás az új egyetemi kar ügyeinek intézésében is. És ez igen jelentős hozadék.

Ha valaki nemzetközileg jegyzett kutató, állandó meghívottja amerikai egyetemeknek, kutatóintézeteknek, mi készteti arra, hogy drága idejét magyar egyetemszervezésre fordítsa?

Óriási dolog, hogy Európában elsőként létrehoztunk, amerikai mintát követve, egy olyan egyetemi kart, ahol az informatikus mérnök hallgatók mindjárt az első évtől nemcsak szakterületük, de az élő tudományok alapjaival is párhuzamosan megismerkedhetnek. Tizennyolc évesen egyszerre foglalkozhatnak mérnöki és idegtudományokkal.

A kutatóintézetek és egyetemi karok féltve őrzik autonómiájukat. Most mégis együttműködést tapasztalunk.

Az új tudományos és oktatási kihívásokra válaszolva összefogott a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatikai Kutatóintézete (SZTAKI), Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete (KOKI), Műszaki Fizikai és Anyag-tudományi Kutatóintézete, valamint Pszichológiai Kutatóintézete (pszichofiziológiai részlege) az új kar Jedlik Ányos Laboratóriumával. Ez szépen beleillik az MTA támogatásával egy éve létrehozott Magyar Info-Bionikai (virtuális) Kutatóközpont munkájába is. Reméljük, az itt folyó multidiszciplináris oktatás és kutatás új lendületet ad a magyar tudományosságnak. Abban bízunk, hogy itt, a Józsefvárosban, ahol karunk is otthont kapott, Balázs Mihály Ybl-díjas építész vonzó épületében, egy olyan tudományos és innovációs park létesül, mely felveheti majd a versenyt a világ nagy tudományos központjaival. A Richter Gedeon cég támogatásával együtt dolgozik itt a Semmelweis Egyetem, a KOKI és a Pázmány Információs Technológiai Kara.

Ha nem a tudományszervezésről beszél, mint a Mindentudás Egyetemén tartott eloadásán is, a tudomány és technológia ragyogó távlatait villantja fel.

Valóban óriási eredményeknek vagyunk tanúi. Az infobionika napról napra fejlődik. Los Angelesben látásukat vesztett emberek retinájába építenek olyan chipeket, amelyek segítségével újra érzékelik a tárgyak körvonalait. Gerincsérültek mozgását segítik mesterséges izomstimulátorokkal. És akkor még nem beszéltünk az érzékelő számítógépek újabb és újabb lehetőségeiről.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Információs Technológiai Karának
épülete a Práter utcában

Nem fél attól, hogy az egyetem körüli teendők visszavetik tudományos munkáját?

Remek közösség szerveződött az egyetemen. Munkatársaim igyekeznek minden gyakorlati terhet levenni rólam, a nem tanszéki, úgynevezett departmentrendszerben dolgozó nagyszerű professzortársaim pedig önállóan szervezik munkájukat. Reggel nyolctól este nyolcig dolgozom. A SZTAKI-ban kutatómunkát végzek, itt, az egyetemen pedig boldogan tapasztalom, hogy már a hallgatók is érzik, hogy együtt valami nagy dolgot viszünk véghez. Negyedévesek már a nálunk kezdők, multidiszciplináris doktori iskolánkban harminc doktorandusz próbál lépést tartani a világ tudományos élvonalával. És miért ne érnének célba, ha olyan mentoraik vannak, mint Csurgay Árpád akadémikus, a nanotechnológia nemzetközileg elismert kutatója?

A napokban már a boltokban is megjelenik a Hámori József agykutatóval és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel közösen jegyzett könyv, az Agy, hit, számítógép címu beszélgetokötet.

Nehezen álltam kötélnek, de aztán úgy véltem, hallgatóimnak meg majd később unokáimnak talán érdekes lehet, mit gondolunk mi, hatvan éven túl, a tudományos kutatásról, a családról, a történelemről, a hitről és egyáltalán az élet dolgairól. Érdekes lehet, miféle drámákat kellett átélnünk az elmúlt évtizedek során. Sajgó Szabolcs remek moderátornak bizonyult, s mi Hámori Józseffel, akihez immár másfél évtizedes közös munka és barátság fűz, s akinek gondolatait kutatómunkám során jól hasznosítottam, mondtuk a magunkét.

Reggeltől estig dolgozik, sem itt, sem ott nem lazíthat. Hogyan bírja?

Az egyetemen, mint mondtam már, kitunő munkatársak segítenek. Nem vagyok ideális dékán, de még talán az első diploma kiadásáig mint szervezőre is szükség van rám. A SZTAKI-ban ragyogóan tehetséges fiatal kutatók vesznek körül, akik nem hagynak "pihenni", és az intézet vezetése mindent megtesz mindkét funkcióm segítésében, amiért hálás vagyok. Otthon azonban nem vagyok hasznos. De ehhez hozzászokott a család. Sajnos.

Osztovits Ágnes