Népszabadság, 2003. október

A hülyeség határán

Az ország - joggal - büszke a magyar kutatók eredményeire. Hatalmas siker a Mindentudás Egyeteme, de elsírná magát a néző, ha tudná, milyen pénzügyi feltételek mellett dolgoznak a magyar kutatók. Hogy már-már több időt fordítanak papírgyártásra, mint kutatásra. És a helyzet egyre romlik.

Ez a cikk kivételesen nem arról szól, hogy kevés a pénz. Talán nem is kevés. Ez a cikk a mértéktelen, értelmetlen és rendkívül költséges bürokráciáról szól.

A bürokrácia az úgynevezett tervezéssel kezdődik. Mint minden költségvetési szerv, már júniusban megterveztük 2004-es költségeinket költségnemenkénti bontásban. Beterveztük a tb-járulékot, az áfát, melynek mértékéről még nem is döntöttek; a dologi költségeket, a beruházást, a felújítást stb. Mindezt valamilyen titokzatos, fölülről diktált és vagy húszéves bázisról összevissza korrigált "sarokszámok" alapján. Természetesen csak nullszaldósan tervezhetünk: se nyereség, se veszteség. Így kellene tervezni egy kutatóintézet működését, mely bevételének alig 30 százalékát kapja költségvetési támogatásként, a többit pályázatokból és versenypiaci szerződésekből hozza össze.

A tervkészítésnek persze vannak ökölszabályai. A bért mindig túltervezzük, mert a bér szent, év közben növelni nem lehet, viszont bérelőirányzatból lehet dologi költséget csinálni. Miután a végszámok adottak, telefonra, villanyra és hasonlókra marad, ami marad. A múlt évi telefonszámlánk 44 millió forint volt, a jövő évi is nagyjából ennyi lesz, mi mégis csak hatmilliót tervezünk rá, de ez a kutyát sem érdekli. Azután negyedévenként készít minden költségvetési szerv pénzügyi beszámolót. Hogy mi végre ez a papír- és adattömeg meg az a rengeteg ember, akinek munkát ad. Persze saját magunknak külön terveket és beszámolókat készítünk, amelyeket használni is lehet.

Az Oktatási Minisztérium nemzeti kutatási-fejlesztési programjának pályázataihoz 2001-ben (!) három évre meg kellett tervezni az emberhónapok számát tudományosan minősített, felsőfokú, középfokú végzettségű és adminisztratív kategóriákban, továbbá a béreket, járulékokat, dologi költségeket stb. Ezeket fillérre be kell tartani. Olyannyira, hogy 200 milliós tervet és 30 milliós elszámolást ezer forintos kerekítési hiba miatt dobtak vissza. Ha fölmerül egy-két ezer forint többletköltség, melyet a saját pénzünkből fizetünk ki, akkor azt külön jelentésben kell megindokolni.

Az elmúlt három évben legalább hatszor változott az elszámolási űrlap. Tavaly 50 százalékkal megemelték az illetményeket. Írtam egy udvarias levelet, hogy remélem, ennek megfelelően emelik a támogatást, mert különben vagy az emberhónapokkal, vagy a bérköltséggel nem tudunk elszámolni. Nem kaptam se választ, se többlettámogatást. Az apparátus elfoglalja magát az ellenőrzéssel, érdemi kérdésekben felelősséget nem vállal, döntést nem hoz.

Az egyik minisztérium nemrég olyan pályázatot írt ki, amelynél bért nem lehet tervezni, csak alvállalkozót. Így preferálja a "számlás" kifizetéseket a bal kéz, amit mostanában büntetni rendelt a jobb.

A pályázatok beadásához tíz-egynéhány igazolást kell csatolni, általában eredetit és három hónapnál nem régebbit, miszerint senkinek nem tartozunk semmivel. Ha egy pályázati kiírásra tíz pályázatot adunk be, akkor tízszer. Harmincasával írom alá az aláírási címpéldányt a közjegyzőnél (darabját 1400 Ft-ért). A Kincstárnak talán az lenne az értelme, hogy költségvetési szervnek ne lehessenek köztartozásai, és akkor nem kellene igazolásokért szaladgálni. 1993 óta az OMFB, majd az OM kutatás-fejlesztési helyettes államtitkárság valamennyi (sok) vezetőjének írtam levelet, hogy a 40-50 "törzspályázójukról" egy hét alatt felfektethetnének egy állandó nyilvántartást, és akkor csak évente egyszer kellene egy példányban beküldeni az igazolásokat.

A minisztériumok úgy kívánják serkenteni az innovációt, hogy pályázatokat csak egyetemek, kutatóhelyek és potenciális hasznosítók (vállalatok, vállalkozások) konzorciumai adhatnak be. Az a kisebbik baj, hogy ettől nem serken az innováció, a nagyobbik az, hogy a magyar jog nem ismeri a konzorcium fogalmát. Ha ismerné, akkor korlátlan felelősségű valami (például polgári jogi társaság) lenne, amiben költségvetési szerv az államháztartási törvény értelmében (helyesen) nem vehet részt. Tucatjával írjuk alá a semmis konzorciumi szerződéseket, de a minisztériumokban tucatszám ücsörgő jogászokat ez egyáltalán nem zavarja.

Van utófinanszírozás és saját rész, noha a költségvetési szerveknek elvileg nincs forgóeszközük. A költségvetés havi részletekben finanszírozza őket, a maradványt elvonják, csaknem minden évben elvonnak év közben a már jóváhagyott költségvetésből is. Valamelyik elméleti pénzügyér foglalkozhatna azzal a rejtéllyel, hogy például akkora szervezetek, mint a Budapesti Műegyetem, hogyan működhetnének forgóeszköz nélkül, és miért működnek mégis? Ugyan milyen források, bevételek terhére vállalhatnának valódi saját finanszírozást a költségvetési szervek? A nagyműszer-pályázatoknál az egyetem, a kutatóintézet mégis valamiből, valahogyan megelőlegez több tízmillió forintot a költségvetésnek, amely a kifizetett számla ellenében néhány hónap késéssel fizet.

A kutatás-fejlesztési pályázatok pénzügyi elszámolása terén teljes a zűrzavar. 1993 óta nem tudni, hogy az ilyen támogatások áfakötelesek vagy sem. Az OMFB például kijelentette, hogy ő számlát nem fogad el, áfát nem fizet, a pályázók tegyenek, amit akarnak (saját felelősségükre és költségükre persze). Az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap) évek óta levonja a pályázók által elnyert összegből az áfát (szerintem nem kellene). A pályázatok nagy része visszafizetés-kötelezett volt. Tökéletesen tisztázatlan ma is, hogy egy költségvetési szerv hogyan számolja el a visszafizetést (mi vagy két évig pereskedtünk az APEH-hal - véletlenül nyertünk).

Ez évtől a Pénzügyminisztérium kitalálta, hogy az állami pályázati forrásokból származó pályázati pénzeket a pályázó főhatóságához utalják, aki azt 12 egyenlő részletben utalja át az intézménynek. Például: van egy szerződésünk az Oktatási Minisztériummal teljesítési határidőkkel és a hozzájuk tartozó támogatási összegekkel. A dolog eddig áttekinthető volt: az intézet teljesít, a minisztérium utal. Mostantól a minisztérium összekeresi, hogy hány szerződése van az intézettel, mennyi az ez évi összes részteljesítés, majd az összeget valamikor átutalja az Akadémiának. Az Akadémia 12 egyenlő részletben utalja tovább a pénzt az intézetnek a teljesítéstől teljesen függetlenül. Mivel az intézetnek van vagy 30 élő szerződése az OM-mel, 30 az OTKA-val meg még egy tucat egyéb főhatósággal, minden hónap elején kapunk egy kalap pénzt. Ennek persze örülünk, majd egész hónapban azt próbáljuk kitalálni, hogyan jött össze ez a pénz, mi ebből a teljesítés, az előleg, a többlet, a hiány; hogyan kellene kiszámolni és befizetni az áfát, mert az áfatörvény teljesítést ismer és nem tizenkettedet. Mindez nemcsak nálunk jelent felesleges többletmunkát, hanem a minisztériumban is, az Akadémián is. Ezt az egészen remek ötletet újabban kiterjesztették a beruházásra: ha elnyerünk 50 millió forintot egy nagyberendezésre, amit februárban ki kell fizetnünk: még decemberben is kapunk 4,16 milliót. A PM nem szokta elmagyarázni kiváló ötleteit (talán, ha lenne hozzá egy külön szervezete).

A Kincstárral sok bajunk nincs azon kívül, hogy minden átutalási rendelvény mellé ki kell tölteni néhány papírt, hogy ellenőrizni tudják, nem léptük-e túl az előirányzatot. Persze, ha túlléptük a festőbuzér előirányzatot, a következő festőbuzér számlára ráírhatjuk különösebb kockázat nélkül a mentolos rágógumi kódját, ha azon van még pénz. A kötelezően kincstári számlán tárolt saját bevételeink után persze nem kapunk kamatot. A PM az elmúlt években rengeteget foglalkozott a Kincstárával: néhányszor átszervezte, és részvénytársasággá akarta alakítani, hogy még magasabb fizetéseket adhasson. Arról sajnos megfeledkeztek, hogy a Kincstárnak némi banki funkciókat is kellene ismernie, például a bankgaranciát és az árfolyamkockázatot fedező műveleteket. Az intézet csak az elmúlt évben több mint egymillió euró kutatási támogatást szerzett Brüsszelből, és nem egészen mindegy, hogy mennyi forintunk lesz nekünk abból.

Hatalmas károkat okoz a maradványelvonás, amit évről évre szigorítanak. Már az ötvenes évek végén elcsépelt kabarétréfa volt, hogy év végén a költségvetési szervek bármit megvesznek a kerti nádszéktől a kínai vázáig, mivel el kell költeni az előirányzatot. Ez ma is pontosan így van, például a költségvetési szervek PC-vásárlásainak 70 százaléka az év utolsó negyedévére esik. A teljesen életszerűtlen közbeszerzési rendszer átfutási idejét tekintve, csoda lenne, ha egy valóban fontos beruházás az év végére befejeződne. Közbeszerzés akkor hirdethető meg, ha rendelkezünk a pénzzel: ez jó esetben április. A procedúra bonyodalmak, fellebbezések nélkül is 3-4 hónap, tehát a munka ősszel kezdődhet és decemberre be kell fejezni. Hamis teljesítésigazolások születnek, át kell venni és ki kell fizetni a rossz minőségű munkát, mert különben elvész a pénz. A részfizetés miatt egy csomó pénzt kapunk majd az év végén, amit akkor jogszerűen már nem tudunk elkölteni. Tehát vagy hazudunk, vagy elvonják a pénzt mint maradványt. Természetesen hazudunk. Évtizedek óta tízmilliárdokat dobunk ki minden áldott évben az ablakon anélkül, hogy ez bárkit - például egy pénzügyminisztert - izgatna.

Másképp is lehetne. Évek óta kapunk kutatási támogatást az ONR-tól, az USA Haditengerészet Kutatási Hivatalától. A szerződéshez egyetlen papírlapra, aláírásra, pecsétre nincs szükség. A pályázat - elektronikus - beadásával automatikusan elfogadjuk az ONR nyilvános szerződéses feltételeit. Ők a honlapjukon nyilvánosságra hozzák, hogy az intézet adott témában adott összegű támogatást nyert el. Evvel a szerződés létrejött (a magyar polgári jog szerint is).

Évekkel ezelőtt kaptam egy e-mailt az ONR bostoni gazdasági hivatalától, hogy miért nem hívjuk le a kutatási támogatást. Kissé tréfásan azt válaszoltam, hogy minket a szocializmusban úgy neveltek, hogy először elvégezzük a munkát, azután számlázunk. Tíz percen belül jött a válasz (még soha nem fordult elő, hogy egy órán belül nem kaptam választ bármilyen kérdésre!): ez nem a szocializmus, a támogatás a kutatás folyó finanszírozását szolgálja, tehát akkor hívható le, amikor szükség van rá: akár az egész egy összegben előre. Így is lehet működni, és ez is magyarázza, hogy az USA és Európa között miért akkora a technikai szakadék, és miért növekszik.

Mert Európában szinte mindenütt olyan a helyzet, mint nálunk. Az EU kutatási projektjei se működnek ésszerűbben. De nem muszáj követni a rossz példát. Németország vagy Franciaország nem attól gazdag, hogy óriási állami bürokráciát tart fenn, hanem ellenkezőleg: olyan gazdag volt (legalábbis mostanáig), hogy egyszerűbbnek tűnt eltartani azt a rengeteg köztisztviselőt, mint konfrontálódni. Mi ehhez nem vagyunk eléggé gazdagok.

az MTA SZTAKI igazgatója

Inzelt Péter