Gépészmérnökként végzett a Műegyetemen, majd írók által is megörökített dunaújvárosi főnök volt az erőműépítésen. Később a magyar számítástechnika egyik úttörője, akadémikus, a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet alapítója és igazgatója. Húsz éve visszavonult a közvetlen vezetéstől, azóta az intézeti tanács elnöke. Közéleti ember, aki szintetizáló gondolkodásmódját tudatosan építette fel. A 75 éves tudós, aki optimista módon csakis a hasznos szenvedélyeknek élt, úgy érzi, az események kínálta lépéseket meg kell tenni.
|
|
| Fotó: Teknős Miklós |
- Az embernek az élet előrehaladtával egyre erősebb a szintetizálóképessége. Én azonban szerencsés módon a kezdetektől fogva bizonyos mértékig szintetizáló munkát végeztem. Nagy villamosenergia-rendszerekkel, gépekkel irányított üzemekkel, számítógéprendszerekkel dolgoztam, miközben igyekeztem a konkrétumok talaján állni. Ez a képességem arra is lehetőséget ad, hogy az intézetben ésszerű helyet tudjak betölteni.
- Kevés olyan vezetőt ismerek, aki az irányítói posztról való távozás után hosszú időn át fontos szerepet töltsön be addigi munkahelyén.
- Az intézetet valójában én alapítottam a munkatársaimmal, és nagyjából én válogattam össze az intézet vezetőit is. Jól érzem itt magam, munkatársaimmal ma is jó a kapcsolatom. A rossz érzések és rossz viszonyok általában két oldalról alakulnak ki. A volt vezető érzékennyé, sértődékennyé válik, ha valami nem tetszik neki, s annak hangot ad. A megfelelő szerepkör megtalálása kétségtelenül nehéz, de szintetizáló hozzáállással könnyebb szerényen megközelíteni az embereket. A bíráló észrevétel is akkor termékeny, ha azt a másik oldalon elfogadják.
- Kik voltak azok, akiktől tanult, és mindig adott a véleményükre?
- Gimnazista koromban volt egy nagy műveltségű nyelvtanárom, aki elsősorban zenetudós volt, és egy ideig nem taníthatott középiskolában. Tőle tanultam németet, angolt és franciát. László Zsigmondnak hívták, és nyolcvanadik évében lett kandidátus a magyar vers prozódiájából írt ragyogó disszertációjával. Nagy hatással volt rám. Egyetemi éveim alatt megismertem néhány kimagasló professzort, de igazi mentorom nem volt. Akadt viszont néhány olyan társam a baráti körömben, akikre fel tudtam nézni, akiktől sokat kaptam. Ilyen volt Aczél János matematikus, az MTA külső tagja. Az intézetben felsorolhatok a munkatársaim közül is több nagyszerű embert, említhetném Benedikt Ottót, Uzsoky Miklóst, Hatvany Józsefet és Rácz Istvánt. A főnökük voltam, de nagyon sokat tanultam tőlük.
- Életében többször adódtak olyan felismerései, amelyek törésszerűen megváltoztatták a pályáját. Ilyen volt, amikor gyerekkorában matematikusnak készült, aztán rájött, hogy nagy matematikusnak nem elég tehetséges, ezért mérnöknek ment. Eljutott a dunaújvárosi erőmű építésének irányító posztjáig, ahonnan akkoriban egyenes út vezetett volna a politika felé, mégis a sokak szemében biztos lecsúszással felérő akadémiai, kutatói pályát választotta. Miért?
- E döntéseket mindig olyankor hoztam meg, amikor úgy éreztem, hogy a képességeim határait súrolom. Ez volt a matematikával, amelyhez való vonzalmam azonban ma is változatlan. Amikor rendszerelmélettel foglalkozom, óhatatlanul ma is tanulnom kell a matematika új fejezeteit. Nem tartom magam matematikusnak, mert ahhoz mélyebb alapok kellenek. De ma is valahol az alkalmazott matematikát művelem. Másrészről szintetizáló hajlamom vezetett arra, hogy olyan pályára induljak, ahol valós gyakorlatot is szerzek. Ezt jelentette az inotai erőmű felépítésénél való másfél éves mérnökösködés és a hároméves dunaújvárosi kirándulás, ami tudatos, de átmeneti lépés volt. Először egyébként az intézet létrehozását is egy izgalmas kirándulásnak tekintettem, ám ez azóta életem legfontosabb terepévé vált. Sosem akartam innen kilépni, holott többen boldogan engedtek a politikai, társadalmi vagy más karrier csábításának.
- Bizonyára voltak hajdan felkérések, amelyek más útra szerették volna ezt a pályát terelni...
- Még a rendszerváltás után is. Az Antall-kormány idején az egyik akkori vezető szeretett volna rávenni, hogy vállaljak jelentősebb szerepet a gazdaság- és tudománypolitikában. Ez, gondolom, valamiféle főnöki tárcát jelentett volna. Aztán be akartak vinni az Akadémiára főtisztviselőnek. De nekem megvolt a saját elképzelésem a saját életvitelemről. A hatalom sok tekintetben visszaborzaszt, mert azt látom, hogy erősen hasonlít a drogra. És ahogy egész életemben megtartóztattam magam a sokakat lezüllesztő alkoholtól, és csak a hasznos és szép szenvedélyeknek éltem, ugyanúgy láttam, hogy az emberek hogy vesznek el, bomlanak szét erkölcsileg, intellektuálisan a hatalom hatására.
- Talán ezért nem ártott tudományos presztízsének, hogy a politikától való tartózkodása ellenére a véleményét mindig aktívan hangoztató ember maradt.
- Én például következetesen soha nem használtam állami autót. Itt az intézetben ma sincs igazgatói kocsi, az igazgató saját autójának most sincs bérelt helye a garázsban. Ezek apróságok, de egy csomó ilyen volt, amit fontosnak tartottam. Igyekeztem demonstratívan puritán maradni. Akkor kötöttem nyakkendőt, amikor vidékre mentem, vizsgáztattam, vagy ha Magyarországot kellett tudományos fórumokon képviselnem. Tehát ha nem nekem volt fontos, hanem azoknak, akikkel kapcsolatban álltam.
- Kit tart kedvenc filozófusának, írójának, zeneszerzőjének?
- Legkedvesebb filozófusom Arisztotelész, mert ő az európai racionális gondolkozás atyja. Ezenkívül kedvelem a nem szó- és mondatmágiával operáló felvilágosult angol filozófusokat, Locke-ot, Hume-ot. Az irodalomban Karinthy és Thomas Mann áll hozzám a legközelebb, továbbá Goethe, ami persze nem jelenti, hogy nem olvasom a mai irodalmat. A zenében Bach és Mozart, meg Bartók természetesen, de van jó néhány Ligeti- és Kurtág-lemezem is. Fontos, hogy az ember ne zárja le magát. Thomas Mann egyik remekműve a Lotte Weimarban. Ott írja másik kedvencemről, Goethéről, hogy mennyire bezárult az őt követő nemzedék előtt. Ez számomra mindig intő példa. Egy természettudományokkal foglalkozó ember számára állandóan megújított nézetvilág kell.
- Gondolom, ez is közismert optimizmusával áll kapcsolatban. De vajon akkor is optimista volt-e, amikor származása miatt üldözték?
- Hogyne, 1944-ben voltam a leginkább optimista. Tudtam, hogy Hitlerék és magyarországi szövetségeseik elvesztik a háborút, és két eset van: vagy túlélem, és reméltem, hogy akkor gyönyörű új élet kezdődik, vagy pedig elpusztulok. De mindent megtettem annak érdekében, hogy túléljem. Többször megszöktem, méghozzá kritikus szituációkban, és vállaltam olyan kockázatokat, amelyek nálam bátrabb embereket is visszarettentettek. Az események által kínált lépéseket meg kell lépni! Ez cselekvő, és nem buta optimizmust jelent, amit a környezetemben is terjeszteni próbáltam.
- Vannak tehát a Vámos-iskolában tanítványai.
- Sokan mellettem nőttek fel. A szó szoros értelmében vett tanítványom, azt kell hogy mondjam, szerencsére nincs. Az embereket ugyanis a rajtam való továbblépésre ösztönöztem. Beképzeltség volna állítani, hogy a SZTAKI, az Vámos-iskola, de mégis így érzem. Mert tényleg iskola volt az emberek együttműködésére politikai, hitbéli és más nézetek sokfélesége ellenére. Ebben szerepet játszott az is, hogy az intézet a rendszerváltást gazdaságilag és tudományosan is sikeresen érte meg.
- A hajdani szörnyű élmények megőrzésének letéteményeseként a Holokauszt Alapítvány elnöke. Mennyiben érzi ma elevennek az antiszemitizmus veszélyét?
- Bár ateistaként sosem voltam vallásos, természetesen roppant módon érzékeny vagyok minden olyan megnyilvánulással szemben, ami akár a retorika stílusában is felidézi a vészkorszakot és az annak előkészítését jelentő időszakot. Ez a néhány hetes szörnyűséges tömeggyilkosság ugyanis nem következhetett volna be több évtizedes előkészítő munka nélkül. És akkor, amikor új előkészítő munka folyik hasonló hangnemben, nekem feladatom, hogy felemeljem a szavamat. Persze újabb Auschwitzhoz és pogromokhoz ez a világpolitikai háttérkülönbség miatt nyilván nem vezet, de ahhoz igen, hogy a magyar társadalom egy érzékenységében súlyosan érintett rétegének további exodusa folytatódjon. Pedig az a Magyarország, amelyiknek egyik legfőbb értéke, hogy sokféle értéket integrál, bátran vállalhatja a zsidó identitást is. Ha megnézzük, hogy hányan voltak, akikre Magyarország büszke a huszadik században - Neumann Jánostól kezdve -, akik itt nem kaphattak katedrát, felmérhetjük a veszteséget. Ha ezek az emberek úgy érzik, hogy akár csak a közszellem változása miatt el kell hagyniuk Magyarországot, az Magyarország számára lesz veszteség. Ugyancsak az lenne, ha Európának ebben a sérülékeny részében egyes értelmiségiek, hamis nacionalizmustól és populizmustól vezetve érdemesnek tartanák egy olyan szövetség kialakítását, amelyik a globális és európai tradíciójú kultúrával szemben próbálna megélni.
- Mi az ön számára legnagyobb tanulsága a rendszerváltás óta eltelt elmúlt tíz-egynéhány évnek?
- Az egyik az, hogy az ország erkölcsi lerombolódása az egész ország színvonalát teszi tönkre. A politikai vezető réteg gátlástalansága ezért az egész ország működését veszélyezteti. Mi a szocialistának nevezett rendszerben is kifogásoltuk, hogy a célfüggvények politikaiak, és nem a gazdasági jólétre irányulnak, mint ahogy annak a korszaknak a jobbik részére éppen ennek a rossz irányultságnak a leépülése volt jellemző. Ezért van az, hogy a mai jobbközép is szívesen alkalmazza azokat, akik ebben az időszakban hatékonyak voltak. A másik tanulság az, hogy a politika ma szétszakítja az országot, holott vannak példák arra, hogy koherencia teremthető különböző nézetű emberek között. Akárhogy is persze, ezek a tanulságok előbb-utóbb kiérlelik azt, hogy módosítani kell. Hogy milyen gyorsan és milyen áron, ez már az emberek cselekvőképességétől és helyzetfelismerő képességétől függ.
Palugyai István