Négyszemközt Vámos Tibor akadémikussal

"Mi vallásosan tiszta hittel indultunk"

Rendhagyónak minősíthető az alábbi interjú Vámos Tibor akadémikussal, aki a közeljövőben lesz 75 éves. Rendhagyó, mert egyetlen kérdést sem teszünk fel a tudomány és a politika, a tudomány és a közélet kapcsolatáról. Pedig manapság - és főleg egy akadémiai közgyelés után - talán erről beszélnek a legtöbbet. Rendhagyó azért is, mert a születésnapot arra használjuk fel, hogy egy tudóst szembesítsünk a múltjával. Vállalja-e ma is az ifjút, aki volt, vagy inkább elfelejtené forradalmi hévtől fűtött fiatal önmagát. Vámos Tibor vállalja a múltat, és hangsúlyozza: büszke arra, hogy abszolút független tudott maradni a történelem viharaiban is.

Fotó: Sárközy György

- Ön mindig fontosnak tartja elmondani: megőrizte abszolút függetlenségét, s erre büszke. Abszolút függetlenség azonban nem létezik.
- Persze hogy relatív az, ki mennyire független. Saját magunktól vagyunk a legkevésbé függetlenek és ezt én is hordozom magamban, immár hetvenöt éven keresztül. Másfelől a társadalomban az emberek függősége nagyon különböző. Én mindig igyekeztem arra optimalizálni a magam életstratégiáját, hogy független legyek.
- Mitől? Kitől?
- Független a felettem álló hatalmaktól. Ezért a nagy veszélyességű, a sorsnak nagyon kitett helyzetekbe nem óhajtottam belemenni. Vannak viszont, akik ezt sportból csinálják. Én óvatosabb voltam, ugyanakkor éppen a kidolgozott - nem mondanám, hogy megharcolt - függetlenséget felhasználva elég messzire elmehettem. Ez nagyon kellemes és sok tekintetben kényelmes álláspont volt. Nekem a hetvenes években sokszor mondták; igen, te nagyon bátor vagy, de meg is teheted.
- Valóban, megtehette. Általában kedvelték, voltak pártfogói, ezért nem is csukták le.
- Azért lecsuktak 1944-ben.
- Hogyan menekült meg?
- Elég hosszú és izgalmas történet. A végső megmenekülést a felszabadulás hozta. Az utolsó napokban a szombathelyi laktanyában lévő katonai börtönből kétszer szöktem meg, orosz légitámadások idején, amikor az akkori rendszer már eléggé fejetlen volt. Egyszer összeszedtek újra, de sikerült ismét megszöknöm. Amikor lefújták az egyik légiriadót, biztos helyet kerestem. A laktanya orvosi épületének pincéjében a proszektúra helyiségébe menekültem és egy éjszakát a hullák részére tartott bádogteknőben töltöttem. 1945 március 27-én szabadultam fel és rohantam visszafelé, hogy a front mozgását elkerüljem.
- A felszabadulás önnek tényleg szabadulás volt, már csak azért is, mert apai ágról baloldali elkötelezettségű családból származik.
- Apám jogot végzett, aztán köztisztviselő lett, onnan bélistázták és soha többet joggyakorlatot nem végezhetett. Valóban, az apai ág nagyon baloldali volt - amit az anyairól elég nehéz lenne elmondani. Ez a baloldali tradíció volt erős bennem.
- 1945-ben azok közé tartozott, akik lelkesen meg akarták forgatni a világot, sok tekintetben hasonlóan a ma hatalmon lévők tíz év előtti attitedjével. És sok tekintetben az akkor indultak sorsa is oda vezetett, ahová a mostaniaké.
- Nem egészen. Egyrészt mi vallásosan tiszta hittel indultunk. Szó sem volt arról, hogy ezen keresztül valamiféle anyagi előnyhöz jussunk. Az a nagyszerű érzés töltött el minket, hogy a szörnyűséges régi világ romjain egy újat építünk. Ez egy tizenkilenc éves fiatalember számára gyönyörűséges perspektíva. Ennek a generációnak a sorsa kétfelé ágazott. Az egyik ág belemerült a politikába, azt választotta élethivatásnak. A másik ágban nagyon sokukból - akár amikor kijöttek a börtönből, akár amikor leváltották őket valamelyik fordulónál - igen kitűnő szakember lett, jelentős tudóssá vált, némelyikük a Magyar Tudományos Akadémiának is tagja. A politikát választók azonban többségükben elhullottak. Részben az erősödő diktatúra terrorjában, ebben is több menetben: először az 1949-es és azt követő években, aztán 1956 után - nem egy közülük mindkét alkalommal üldözött lett. Elég sokan voltak, akik erkölcsileg, tartásban nem bizonyultak elég erősnek és így kerültek a társadalmi élet szélére. Nem fejezték be a tanulmányaikat, nem lettek szakemberek, alsó-közép beosztásokban egyre lejjebb kerültek, alkoholisták vagy az élet folyamatába beletörődő nyárspolgárok lettek; és voltak, akik 1956 után újra próbáltak a politikában valamit kezdeni.
- Ön szakember lett és már nagyon fiatal mérnökként az ország akkori legnagyobb beruházásán, a sztálinvárosi (ma dunaújvárosi) kohómű és a város építésénél az erőmű-beruházást vezette.
- Csoda dolog volt ezt tenni huszonhat évesen. Ma talán nem bíznám magamra ezt a feladatot. Ámbár a szakmát részben már megtanultam, mert előtte másfél évig dolgoztam az inotai erőműnél. De ott, Dunaújvárosban rengeteget tanultam: szervezni, emberekkel bánni, főnökkel és segédmunkással egyaránt - és főként roppantul tisztelhető, nagyszerű szerelésvezető munkásokkal. Ők a munkás és mérnök közötti réteget jelentették. Közülük sokan világlátottak voltak, mert Magyarország korábban egy sor helyre exportált erőmű-berendezéseket. Számomra az egyetem után ez az építkezés volt a legnagyobb iskola, nem beszélve arról, hogy ténylegesen integráló munkát jelentett, a mélyépítéstől kezdve a magasépítésen át a villanyszerelésig, a vezérlésig, szabályozásig. Mindenhez kellett valamit érteni és főleg ismerni kellett ezek kapcsolódásait.
- Hogyan jutott el a teljes mértékben gyakorlati szemléletű erőmű-beruházó mérnöktől a mesterséges intelligenciával és filozófiai kérdésekkel is foglalkozó tudósig?
- Egyenes vonalban. Amikor a nyolcvanas évek végén Tallinban díszdoktorrá avattak, a beszédemben igyekeztem kimutatni, hogy ez egy egyenes útvonal. Egy erőmű ugyanis hallatlanul komplex, technikailag is, és a világ is, amibe épül. A nagy hálózatok világa mintegy előremutat a mai nagy, komplex információs hálózatok felé. Azonkívül a technikának és az embereknek a kapcsolata rengeteg olyan relációt tett számomra világossá - egyfelől, kérdésessé másfelől -, ami a későbbi utamon lényegében hasonló kérdésfeltevésként szerepel. A kandidátusi disszertációm témájául már a kazánszabályozást választottam, a doktorimé a nagy energiarendszerek szabályozása volt, ami rögtön átvezetett az akkor legfrissebb kérdésekhez. Ugyanis az ilyen szabályozásokhoz a modelleket és magát a vezérlést is számítógépekkel kezdtük előkészíteni. Munkatársaimmal csináltunk egy energetikai teherelosztó számítógépet, méghozzá optimalizálva. Tehát az út egyenes volt a számítógépekkel szabályozott rendszerekig, ahonnan már csak egy lépés, hogy mennyire tudjuk okosítani magukat a számítógépeket, vagyis eljutottam a mesterséges intelligenciához.
- Legnagyobb műve talán a Sztaki, azaz a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet létrehozása, mely mára megint sikeres új korszakába lépett.
- Én ezt a fő művemnek tekintem. Legfőbb értéke az a cím, amit most nyert el az Európai Unió pályázatán: kiválósági központ. Számomra óriási kísérlet volt, aminek az egyik összetevője, hogy lehet-e az adott környezetből messze kiemelkedő intézményt létrehozni, amely amolyan szigetként működhet, de kisugárzásával országos hatást is érhet el.
- Van értelme a szigeteknek?
- Ez számomra mindig nagyon érdekes kérdés volt. A nyolcvanas években vezettem is ilyen kutatást: azok a szigetek, amelyek tulajdonképpen a rendszer mechanizmusával szemben, de annak támogatásával épültek ki - ilyen volt például Bábolna, a Videoton, a nádudvari IKR, a Rába Győrben -, hogyan tudtak megmaradni a magyar közegben. Rengeteg példa állt előttem; mindig voltak olyan központok, amelyeknek a kisugárzása széles körben hatott. Magyarországon a legjobb példa az Eötvös Kollégium, amelyik tökéletesen megforgatta a magyar középiskolai oktatást. Ennek eredménye volt az a hatalmas szellemi fellendülés, amire olyan büszkék vagyunk ma. A másik eszményképem, bármilyen furcsa, a jezsuita rend volt. Tanulmányoztam nevelési metódusaikat és őszintén csodáltam azokat. Visszatérve a Sztakihoz: abban bíztam, hogy egy ilyen kiválósági központ abban a technikai áttörésben, az információs forradalomban, amelyik a 20. század végén indult és még messze nem fejeződött be, lényeges kisugárzó hatást tud gyakorolni. És ez meg is történt, mert amerre nézek ma Magyarországon, ebben a szakmában a ténylegesen súlyos vezető emberek nagy része innen került ki.
- A másik részük pedig a Központi Fizikai Kutató Intézetből.
- Valóban, az is ilyen sziget volt. Ez volt az egyik oldala a kísérletnek, a másik ehhez kapcsolódott és kissé a szabadkőműves hagyományra próbált épülni: kitűnő embereknek az a közössége, amelyik belső demokráciát képes létrehozni. Tehát nem egy nagy karmester irányítása alatt áll, hanem nagyon jó kamarazenekar.
- Remek szólamvezetőkkel, kiváló, de különc emberekkel.
- Magam válogattam így ki őket. Ha valamire igazán büszke vagyok, az az, hogy én szereztem meg őket egyenként és legtöbbjükért ki is kellett állnom.
- Ez az ország nem igazán kedvelte és ma sem igazán kedveli az önhöz hasonló "szabadkőműves jezsuitákat", ha szabad ezt a bizarr fogalomkapcsolatot használni. Sok nyelvet tud magas szinten, messze átlag feletti az intelligenciája. Miért maradt itthon? Ha külföldre megy, akkor talán Gróf András, Oláh György vagy Soros György sikeres útját járja be, de legalábbis neves professzor lehetett volna valamelyik előkelő külföldi egyetemen.
- Ez egy különös ellentmondás. A magyar nacionalisták szemében és nézetvilágában én nem vagyok magyar hazafi. Nem kokárdáztam se itt, se ott, se előtte, se mögötte. Aligha vagyok "hazaffy". Másfelől azonban egy bizonyos fajta hazafiság jellemez, amikor konvertibilis emberként nagyon jó ajánlatokat kaptam és mégis itt maradtam, itt akartam dolgozni. Ennek több oka van. Az egyik, hogy 1945 után az a baloldali lelkesedés, ami bennünket fűtött, azt diktálta, hogy itt és most, Magyarországon igyekezzünk egy jobb világot teremteni. Ezért igyekezett akkor haza számos ember Svájcból, Amerikából, Franciaországból. Meg is kapták a jutalmukat, elérték még a börtönt.
- De 1956 után már jött a nagy kiábrándulás. Akkor is itt maradt. Miért?
- Akkor abban reménykedtem, hogy valahol a dolgok megjavíthatók. Hiszen az akkori időszaknak egyfelől volt egy szörnyűséges vonulata, ami politikai gyilkosságokba torkollt, másfelől viszont szinte a kezdetektől elindult egy reformmozgalom, 1962 után viszonylag gyorsan erősödve, amely talán lehetővé tette volna, hogy itt emberarcú szocializmus jön létre. Azt reméltük, hogy egy másik úton meg tudjuk valósítani az emberi társadalomban az egyenlőség és esélyegyenlőség szép ideáit. Ez az illúzióm 1968 nyarán omlott teljesen össze, amikor az oroszok legázolták Prágát. Szörnyű élmény volt. Az itthon maradáshoz tartozik, hogy az anyanyelvem magyar, magyarul gondolkodom, a legtöbb idézet magyarul jut az eszembe.
- Annak ellenére, hogy kedvence és sűrűn idézett alakja Faust.
- Kedvencem Faust és Shakespeare Viharja és elég sok minden más a világirodalomból, a görög filozófusok, akik még ma is befolyásolják a gondolkodásomat, de ugyanakkor kitéphetetlen gyökereim vannak a magyar kultúrában. Még volt egy lényeges szempontom: anyámat nem hagyhattam egyedül és tudtam, egy idős asszonyt áttelepíteni egy másik világba majdnem gyilkosság. De az én ittmaradásomat is jellemzi az a sokszor emlegetett vicc is, amelyben két barát találkozik Pesten és az egyik megkérdezi: - mondd, miért mentél el? - Hát kalandvágyból! És te miért maradtál itt? - Hát kalandvágyból!
- Ha most találkozna azzal a fiatalemberrel, aki lelkesen meg akarta forgatni a világot, mennyire kellene magyarázkodnia neki? Szemébe tudna nézni?
- A szemébe tudok nézni, mert a szemébe kell néznem. Meg tudom őt érteni, de idegen számomra. Érdekes módon, egy barát kortársam közelebb áll hozzám, mint az a fiatalember, aki én voltam. Megérteni, megmagyarázni tudom őt, de nem tudok vele azonosulni. Nem azért mert fiatal, hanem mert égnek benne olyan szenvedélyek, amiket én ma már elutasítok magamtól, éppen a mássággal kapcsolatban. Ez persze az én szörnyűséges, 1945-ig terjedő történetemnek is a következménye, de az is igaz, hogy azóta lényegesen lágyultam.
- Ezt az életkor teszi.
- A kor is teszi, persze, de mindenképpen az, hogy az a fiatalember a maga kidolgozatlanságával eléggé idegen. Örülök, hogy túljutottam rajta. Nem gyűlölöm, nem vetem meg, nem tagadom meg. Magaménak tekintem a teljes életemet.
- A tér volt görbült, az út egyenes?
- Igen. Nekem valójában ebben az országban jó dolgom volt. Nagy lehetőségek álltak előttem. Nem a kitüntetések érdekesek, bár az is fontos, hogy elnöke voltam a nemzetközi automatizálási szövetségnek, ma is életfogytiglani tanácsadója vagyok, kaptam jeles magyar és nemzetközi díjakat. Huszonhat évesen erőművet építhettem, nagyon hamar lettem megbecsült ember, megvalósíthattam a magam nagy álmát, ezt az intézetet, azóta jól élek ebben. Végeredményben nagyon elégedett kell legyek az életemmel.

Közelkép

1950-ben végzett a Budapesti Műegyetem gépészmérnöki karán. 1950-től 1951-ig az Inotai Erőmű építésének mérnöke, ezután 3 éven keresztül a sztálinvárosi (dunaújvárosi) erőmű építésének vezetője. 1964-ben az Automatizálási Kutatóintézet igazgatóhelyettese, majd az abból kinőtt Sztaki igazgatója lett. 1981-től az intézet Tudományos Tanácsának elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választja 1973-ban; rendes tagja lesz 1979-ben. Állami Díjas, elnyeri a Nemzetközi Automatizálási Szövetség (IFAC) érmét és a Svájci Akadémiák Nagydíját, a Chorafas-díjat.

Szentgyörgyi Zsuzsa

A cikk a Magyar Hírlap archívumában